Yogyakarta (becenevén Yogya), Közép-Jáva kapuja, az Indiai-óceántól a Merapi-vulkánig húzódik. Fontos kézműves, oktatási, kulturális és közlekedési központ. Kivételes provincia, hiszen a 18. század vége óta szultán az uralkodó.

Szállásunk a H Boutique Hotelben volt, ugyanolyan csúcsszuper higiéniai körülményekkel, mint amit már megszoktunk (koszos törölközők, koszos lepedő). Az ár nem tartalmazta a reggelit, ez viszont a mi hibánk volt, nem néztük meg jól a booking.com-os ajánlatot. Ennek az lett a következménye, hogy mindennap nekünk kellett levadászni a reggelit. Mint ahogy már korábban kifejtettem, Indonéziában nincsenek európai jellegű pékségek és ez alól Yogya se volt kivétel. Így hol mekis szendvicsre, hol szörnyű édes péksüteményekre fanyalodtunk, amitől már forgott a gyomrom.

A robogóbérlés ezúttal simán zajlott. Most már tudtuk, hogy a hotelek megbízhatóak a szervezéssel, így magabiztosan benyújtottuk igényünket a recepción és fél óra múlva már robogtunk is a várostól kb. 40 km-re lévő Pindul-karsztbarlanghoz. Ez egy nagyon érdekes program, főként azok számára, akik szeretnek pancsolni illetve kicsit elmenekülni a Nap forró sugarai elől. Több társaság is van a környéken, akiknél lehet jegyet venni a barlangos bulira. Erre úgy jöttünk rá, hogy egy másik robogós mellénkszegődött az odafelé vezető úton és mindenáron a barlang bejáratához akart vezetni minket. Azt mondta, nem tudjuk nélküle megtalálni és esküdözött, hogy nem kér semmiféle juttatást a dologért. Gyanús volt ez nekem, de nem szakadt le rólunk, így gyakorlatilag nem volt más választásunk és egyszerűbb volt őt követni, mivel egy idő után a googlemaps is elvesztette a fonalat. Végül kiderült, mire ment ki a játék: hogy az ő társaságához kerüljünk. Nyilván kap valami jutalékot, ha „odacsal” valakit. Az egyes társaságoknál is különböző csomagokat lehet választani: csak barlanglátogatás úszógumival, barlang + kanyoning stb. Mi a kanyoningra is befizettünk. Itt persze nem az európai típusú kanyoningra kell gondolni, annyit takar ez a kifejezés, hogy a barlang után a folyó mentén továbbvezetnek az úszógumival és egyes kijelölt helyeken lehet a vízbe ugrálni.

Felöltöttük fürdőruháinkat + mentőmellényeinket és vártuk, hogy jöjjön még pár turista. Egy német és egy indonéz srác került velünk egy csapatba.

A barlang bejáratánál avagy végre egy nyárias kép

A vezető hozott 4 óriási úszógumit, ezekbe ültünk bele. Összekötötték a gumikat és indult a barlangtúra. Miközben a sötétet megtörő zseblámpa-fényt követtük a szemünkkel, a csapat tagjaival beszélgettünk. Ki hitte volna, hogy a német nyelv ennyire gyakori lesz? Ez már a 2. alkalom volt, hogy használtuk. Kiderült, hogy a srácok Szingapúrban élnek és most tulajdonképpen nyaralni jöttek a szomszédba, mert ez a legolcsóbb úticél a közelben. Az indonéz (pontosabban szumátrai) születésű srác 1 évet volt Németországban, tanár a foglalkozása és most orvosi egyetemre jár. Kicsit homokosnak tűnt meg olyan „holtomig fogok tanulni” típusú okostojásnak, de nagyon jó hallgatóság is volt. A némettel pedig megvitattuk európai és ázsiai élményeinket. Ő jelenleg az amerikai barátnőjével együtt Szingapúr vendégszeretetét élvezi, de azt tervezi, hogy idővel visszatér majd Németországba.

A vezető barlangról szóló kommentárjait sajnos nem nagyon hallottuk, mert több csoport is volt ott rajtunk kívül és eléggé visszhangzott a hely. Ha jól értettem, volt valami cseppkő, amiről azt tartják, hogy a róla lecseppenő vízcsepp szebbé varázsolja a nőket. Egy másik részen pedig egy kiálló sziklát fogdostak a férfiak, ezt állítólag csak nekik szabad, de azt nem tudom, hogy ennek mi értelme van. Mindenestre a túra csak mérsékelten volt izgalmas, leszámítva a rengeteg denevért, amikkel tele volt a plafon és a csapattal folytatott csevejt.

Sztalagtitok

A barlangból kiérve kicsit sétálni kellett a szárazföldön, mert nem volt elég víz a folyóban, majd egy helyen újra vízre szálltunk és egy alacsony szurdokban folytattuk utunkat.

A kijárat

Ez volt az a (12 m magas!) fal, ahonnan leugrottam

Néhány kis minivízesés mellett is elhaladtunk (a háttérben a csapat tagjai épp kincset keresnek a vízben)

A túra végén jött egy kis teherautó értünk, visszavitt a kiindulópontra, ahol búcsút vettünk egymástól, átöltöztünk és elindultunk kaját keresni. Az indonéz srác annyit áradozott a pompás helyi ételekről, hogy tettünk egy újabb próbát, hátha ezúttal egy itt született tanácsait követve valami finomat ehetünk. Elrobogtunk hát az egyik helyre, amit ajánlott, ám amint megláttuk, miről van szó, gyorsan sarkon fordultunk. Az étkezde (ennél szebb szó nem illeti meg) nem is rendes étterem volt, hanem egy afféle önkiszolgáló. Csak egyfajta ételt lehetett kapni és az egyik fal mentén voltak kirakva a hozzávalók. A húst a kirakatban tárolták a 40 °C-os hőségben (ki tudja mióta) és a többi feltét sem volt bizalomgerjesztő. Pincér sehol, csak bűz és kosz mindenütt. Szerintem el is képedtek az emberek, hogy mit keresünk mi ott.

Na akkor irány a következő hely. Az is egyféle fogásra volt specializálódva: az ún. Nasi Gudeg-re. Ezt árulták különféle méretű adagokban. Természetesen egy rizses ételről van szó, amihez jár hús (marha- vagy csirke), pálmacukorral ízesített jackfruit és valami kókuszos trutyi. A húst nem mertük kipróbálni, nehogy benyeljünk egy jó kis szalmonellát, maradt hát a sótlan rizs és az édes katyvaszok, amikre mindent el lehet mondani, de hogy finomak lennének, azt nem. A végén kénytelenek voltunk a rizzsel csillapítani az étvágyunkat és tovább űzni kedvenc tevékenységünket, az európai ízlésnek megfelelő étterem-hajkurászást.

Ne próbáld ki otthon (se máshol)

Visszamentünk Yogyába és egy – a hotelhez közel eső – olasz étterembe tértünk be (Pronto a neve), ahol végre tisztességes betevő falathoz jutottunk. Ez volt az a pont, ahol megállapítottuk: igen, ez való nekünk, és soha többé (vagy legalábbis hosszú ideig semmi) ázsiai kaja.

Az estét a Marlioboro-utcai piacon töltöttük és nem akárhogyan jutottunk el oda: becakkal. Kicsit félelmetes, ahogy ezek a „biciklis riksák” a  forgalmas út mentén 5 km/h-s sebességgel teljes lelki nyugalommal szállítják utasaikat, viszont nagyon izgalmas.

Sofőr bácsi a saját járművében

A piac gyakorlatilag egy hosszú bevásárlóutca, melyben egymást követik a ruha- és szuvenírüzletek illetve élelmiszerárusok. Nagyon hangulatos, nyüzsgő hely, ahol festők tartanak kiállítást és zenészek szórakoztatják a népet.

Még lovaskocsival is lehet közlekedni

Én vettem egy szép, kézzel festett kendőt. Akkora a választék, hogy nehéz csak egyet megvenni, de táska terén limitálva voltunk. Mire körbesétáltunk mindkét oldalon, el is fáradtunk. A hotel szerencsére nem volt messze, így visszafelé sétáltunk. A koszos, zajos városi utcákon ez nem egy nagy élmény és amikor az ember földön futkározó csótányokat lát, akkor örül, hogy nem itt kell élnie. Mindennek ellenére ez egy jó kis nap volt.