2020. április 10. írta: MiraEszti

Esküvőnk 1/2.

2019. június 15-e volt az a nap, amiről sokáig álmodni sem mertem.

2019. június 15-e volt az a nap, aminek már a gondolata is hónapokkal előre boldogsággal töltött el.

2019. június 15-e volt az a nap, amikor múltam egy részét magam mögött hagytam és új névvel egy új fejezet kezdődött az életemben.

2019. június 15-e volt az a nap, amikor az élet minket ünnepelt

2019. június 15-e volt az esküvőnk napja.

Mindenképpen szerettem volna írni erről egy bejegyzést, mert ez legalább olyan izgalmas és kalandos történet, mint az utazásaink.

A történetünk 2012. december 29-én kezdődött, amikor elmentem egy téli kirándulásra egy olyan csapattal, amelynek tagjait alig vagy egyáltalán nem ismertem. (Hasznos tipp párkeresőknek: az ilyen alkalmak tökéletesek ismerkedésre. Persze sokszor kényelmetlen szituációkban találhatjuk magunkat, de érdemes kilépni a komfortzónánkból és nem csak a barátainkkal találkozni, hanem bővíteni a „keresést” – lásd az én példámat.)

A Velencei-tavi röplabdás találkozóknak köszönhetően ismertem meg Dávidot, akiről kiderült, hogy szintén falat mászik, aminek nagyon megörültem és el is mentünk együtt sziklára, ahol bemutatott kollégájának, Viktornak. Viktor szervezte meg azt a kirándulást, ahol Norbi is ott volt. Óriási köszönet még a Grundfos-nak, hiszen ez a különös ismerkedési lánc az ő telephely-váltásuknak (Budapest à Fehérvár) köszönhetően jöhetett létre.

Az első találkozás a nagy-hideg-hegyi turistaházban történt, ahol már a bemutatást követő pillanatban éreztem, hogy azok a barna szemek csapdába ejtenek. A feszültséget a társaság azzal oldotta, hogy azonnal megkérdezték, mi a véleményem Norbiról, mire én egy (nem degradálónak szánt, hanem abban a helyzetben őszinte) „aranyos”-sal feleltem és hát tudjuk ez általában, mit szokott jelenteni. Viszont én komolyan gondoltam és ezt a jelzőt azóta is bármikor nyugodt szívvel „ráaggatom”.

Nos, az első találkozásból randik lettek és persze: szerelem. A közösen töltött évek sok boldogságot hoztak. És sok küzdést is. Ezek egyike a külföldre költözés volt, ami – még így 5 év elmúltával is – jó döntésnek bizonyult (aztán majd meglátjuk). Mindenesetre Svájcban érkeztünk el a következő mérföldkőhöz: az eljegyzéshez.

2018. november 29-én Uetliberg fényei nekünk világítottak: a zürichi „Rózsadomb” kilátójának tetején előkerült egy kis katicás dobozka és egy jegygyűrű.

Mit is mondhatnék? Azt hiszem, ez csak egy igen lehet

Mindenki azt kérdezte, számítottam-e a lánykérésre. Ennyi idő után már azt hittem, sosem fogom megérni ezt a pillanatot. A „számítottam rá” nem helyes kifejezés, jobban illik a helyzetre az, hogy „szenvedélyesen vágytam rá”. Bár számomra természetesnek tűnt, hogy mindenképpen együtt maradunk, de szerintem ez az esemény (az, hogy kimondjuk az elköteleződésünket egymás iránt) nagyon jelentőségteljes egy pár történetében és én nagyon örülök, hogy eljutottunk idáig. Sokan csak azért házasodnak, mert ez a társadalmi elvárás. Számomra ez egy érzelmi szempontból fontos lépcsőfok volt a kapcsolatunk fejlődésében.

Egy másik kardinális pont és ez sokaknál választóvonal is szokott lenni, az az, hogy legyen-e egyáltalán esküvő, mert „amúgy is csak egy nap” és amúgy is drága. Bár ezt inkább férfiaktól szoktam hallani, úgyhogy lehet, hogy nem tekinthetjük objektív véleménynek. Az tény, hogy egy hagyományos esküvő sokba kerül, viszont van lehetőség költségcsökkentésre, ha csak ezen múlik. Azzal viszont, hogy ez „csak egy nap”, nem értek egyet. Az esküvő ennél sokkal több és ha valaki ezt nem látja be, akkor tényleg ne is házasodjon.

Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy mit és mikor kell megtervezni egy esküvő előtt. Mi az eljegyzés estéjén már elkezdtünk tervezgetni, pl. hogy mikor és hol tartsuk a nagy napot. Éjszaka alig tudtam aludni és persze korán reggel már a neten keresgéltem álmaim ruháját.

Mivel júniusi dátumban gondolkodtunk, fél év volt az egész akcióra, amit az is megnehezített, hogy mindent külföldről kellett intézni. Havonta hazarepkedtünk a református jegyes-oktatás, a hoteles megbeszélések és a meghívók kiosztása miatt. A legfárasztóbb mégis az utolsó hét volt, amikor már csak az „utolsó simítások” voltak hátra (táncpróbák, névkártyák készítése, vegán sütik beszerzése stb.)

Június 29-ét szerettük volna a 29-es szám miatt, ami a találkozás és eljegyzés napjának sorába illett volna, de a hotel és a zenekar is foglalt volt már (22-re is), így maradt a 15-e. Semmiképpen nem szerettük volna júliusban vagy augusztusban a hőség miatt, a májust pedig az esők miatt zártuk ki (ez jó döntés volt, ugyanis tényleg óriási mennyiség esett májusban, a Duna vízállása is tetőzött). Azt gondoltuk, hogy júniusban majd kellemes meleg és napsütés lesz. A napsütés bejött, a kellemes meleg nem, ez volt ugyanis az a hónap, amikor megdőltek a melegrekordok: Magyarországon 1901 óta (!) nem volt ilyen meleg a június (Link). Nesze neked – gondoltuk –, amikor május végén még azon izgultunk, hogy a dunai árvíz elviszi a lagzi helyszínét (az ugyanis a Duna árterén volt) és majdnem szőnyegeket rendeltünk a polgári esküvő helyszínére (ami a városháza udvarán volt), nehogy sárosak legyünk, bejött egy hőhullám, 36 °C-os napi maximum hőmérséklettel, tűző napsütéssel és nulla darab felhővel. Ember tervez, Isten végez. Így legalább csak teleizzadtuk a csini ruháinkat, de nem az eső áztatott el.

Nos a helyszínek eléggé spontán alakultak ki. A gánti éttermet, ahol az egyik barátnőm esküvője volt, már későn próbáltuk lefoglalni (elkelt egész nyárra). A balatoni és bakonyi helyszíneket azért zártuk ki, mert nem akartunk kiszúrni a Budapesten és Kelet-Magyarországon élő vendégekkel. Végül azért esett a választás Budapestre és az Alfa Art Hotelre, mert ez volt a leginkább „félúton” a családoknak és a Duna közelsége is szimpatikussá tette a helyet (akkor még nem tudtuk, hogy este a Szúnyogok támadása c. filmet fogják vetíteni a teraszon). A hotel egyébként polgári esküvői helyszínnek is kiválóan alkalmas és majdnem mi is ott tartottuk, de az anyakönyvvezetőnek már csak este 6-ra lett volna szabad időpontja és az kicsit késő lett volna.

Ekkor merült fel, hogy esetleg legyen templomi esküvő is. Korábban nem gondoltam rá, de utólag annyira örülök, hogy lett, mert megismertünk egy áldott jó (és jó fej) tiszteletest, aki gyönyörű ceremóniával ajándékozott meg minket (persze a fantasztikus jegyes-oktatás óráit sem felejtjük el). Boros Péter egy fiatal budakeszi református lelkész, akire teljesen véletlenül találtunk rá. Mivel mindenképpen a szabadban szerettem volna tartani a polgári szertartást és a 3. kerületi anyakönyvvezető kirendelése nem jött össze, távolabbi budapesti hivatalokat kezdtem nézegetni és így találtam rá Budakeszire, ahol a városháza udvarán is lehet tartani esküvőt plusz van elég hely 70+ embernek. Ráadásul szabad volt a június 15-ei dátum. Ezek után pedig kényelmi okokból esett a választás a budakeszi református templomra, ami kb. 100 m-re van a hivataltól. Egyébként maga a templom is szép, egy modern, fából készült szerkezet, letisztult belső térrel és sok fénnyel. A tiszteletes – bár végig magázódtunk – úgy kezelt minket, mint régi ismerősöket, pedig egyértelműen „idegenek” voltunk a közösségben. Több istentiszteleten is részt vettünk a jegyes-oktatáson kívül és én még az esküvő után is vissza-visszatértem. Nagyon jól éreztem ott magam és az istentiszteletek témái is érdekesek voltak, mindennapi emberek mindennapjai gondjaihoz kapcsolódtak. Mindig úgy éreztem, Péter belelát a gondolataimba és szívhez szóló prédikációkat tart.

Az anyakönyvvezetőnél 1 hónappal az esküvő előtt még meg kellett jelenni, kitölteni a papírokat. Nyilatkozni kellett arról, hogy hivatalosan is összekötjük az életünket és arról, mi lesz a névváltoztatással. Az teljesen egyértelmű volt, hogy felveszem a jövendőbelim családi nevét, ezt már régóta elhatároztam. Norbi neve alapján nem is volt kérdés, hogy nem leszek se Kissné, se Kiss-Jánosik Eszter: ezek a verziók csak bonyolultabbá tették volna az életemet Svájcban. A Kiss Esztert választottam, amit németül „kissz”-nek ejtenek és amit valamiért (nem is tudom, miért) mindenki aranyosnak és viccesnek talál. Általában rá is szoktuk hagyni az emberekre a „kissz”-t, túl bonyolult megértetni velük, hogy nálunk az s az s és nem sz és az s nem sch, hanem s. Megbeszéltük a részleteket az anyakönyvvezetővel és bejártuk az udvart is, megterveztük mi hol lesz és mi hogy lesz.

Amint megvoltak a helyszínek, jöttek a többi kisebb volumenű, mégis nagy súlyú döntések. Kik legyenek a tanúk? Kiket hívjunk meg? Milyen legyen a torta? Milyenek legyenek a ruhák? Vőfély vagy ceremóniamester? Nyitótánc? Díszítés? Sminkes, fodrász? Köszönőajándékok? Fotós? Rengeteg kérdés, amit tisztázni kellett. Sokszor barátok, ismerősök tanácsát kértem és volt olyan is, hogy esküvői fórumokat böngésztem.

Természetesen központi kérdés volt a ruha. Norbinak viszonylag egyszerű volt. Tudta, hogy sötétkék öltönyt szeretne és ennek megfelelően gyorsan el is intézte a dolgot egy belvárosi férfi divat szalonban. Próbáltam rábeszélni egy türkiz nyakkendőre, mert ez lett az esküvő színe (aki ismer engem, az nem lepődött meg), de sajnos nem vállalta be és ennyiben maradtunk. A kitűzőjébe azért belecsempészett a dekorosunk egy kis türkizt, amit végül úgy értékeltem, hogy teljesült a vágyam.

Az én ruhám története kalandosabb volt. Mindig is rövid menyasszonyi ruhát szerettem volna, de mire oda kerültem, hogy válasszak, meggondoltam magam. Az egyik volt kolléganőmmel beszélgettünk és arra jutottunk, hogy ez egy különleges alkalom, hosszú fehér ruhát csak egyszer az életben fogok felvenni… hát gyorsan dobtam a rövid ruha gondolatát. Az interneten keresgéltem megfelelő jelölt után és hamar rá is találtam egy egyszerű A-vonalú, selyem szoknyás ruhára csipkés felsővel a Miabella nevű magyarországi szalonban. Amikor odamentem felpróbálni, kiderült, hogy ez nem is igazi szalon, hanem egy panellakás, rossz világítással és egy 3 gyerekes anyuka veszi fel a rendeléseket, amiket Csehországba küldenek, ahol az igazi szalon van és ahol a ruhák készülnek. Az első próbán úgy éreztem, ez a ruha lesz az igazi és meg is rendeltem, de pár héttel később elkezdtem kételkedni, hiszen annyi másik szép ruha van és szerettem volna átélni azt az élményt, amikor menyasszonyként elmegyek egy igazi szalonba és gátlás nélkül mindent felpróbálhatok. Márciusban határoztam el magam, hogy ha másért nem is, csak ezért az élményért elmegyek egy svájci szalonba. Nem is volt kérdés hova, ugyanis a januári esküvői kiállításon, amin részt vettem, a legszebb bemutatott ruhák a Zauberbraut nevű üzletből kerültek ki. Úgy indultam el, hogy mindenképp fehér ruhát szeretnék és pántosat, ehhez képest a választottam végül vanília-elefántcsont színű lett és pánt nélküli. Mindenféle típust felpróbáltam: hercegnőset, régi egyenes stílusút, hableányosat, selymet és tüllt, nyitott hátút és hosszú ujjút. A befutó a Sybille fantázianévre hallgató, 3D virágokkal díszített, A-vonalú, 5 rétegű tüllös csoda lett, amit egy hosszú fátyollal egészítettünk ki és amit büszkén viseltem a legnagyobb kánikulában is.

A ruha eljuttatása Svájcból Magyarországra is kalandos volt. A légitársaság azt írta a kérdésemre, fel lehet-e vinni a gépre, hogy igen, ehhez képest nagyon meglepődtek a légikísérők, hogyan képzelem ezt és a pilóta mentett meg azzal, hogy betehettük a fülkéjébe a ruhát. Nagyon nevettünk, amikor a hazahozatalnál ugyanaz a pilóta volt és ugyanezt a megoldást alkalmaztuk, azzal az ígérettel, hogy ez tényleg az utolsó alkalom lesz.

Az ékszereket a ruhához illően választottam. Ebben nagyon hagyományos maradtam: egyszerű gyöngy nyakláncot, karkötőt és fülbevalót rendeltem, elefántcsont színben. Egy magyar kézműves lány készítette el ezeket nekem. Ezen kívül 1 db hajdíszt rendeltem az Amazonról: egy gyöngyökből és kis fehér textil rózsákból álló, kör alakú ékszert.

Apropó ékszer: a karika gyűrűket az „Úristen, házasodunk!” nevű üzletben rendeltük meg, félig ezüst, félig rózsaarany anyagokból. Nagyon szépek a gyűrűk, relatíve kedvező árban lehet vásárolni és kedvesek az eladók is.

A sminken nem sokat gondolkoztam, valami egyszerű, természetes sminket szerettem volna és azt hiszem, ez remekül összejött. A sminkes lány, Anett nagyon-nagyon profi és abszolút alkalmazkodik a menyasszonyok kívánságaihoz. Egy ismerősöm ajánlotta őt. Kétszer mentem el hozzá próbasminkre és a 2. verzió lett a tuti. Az egyetlen extrém dolog a műszempilla volt, ami nagyon megtetszett és komolyan elgondolkoztam, hogy akár állandót is szívesen kipróbálnék.

Anett ajánlása alapján választottam a fodrászt, Nikit. Nála is kétszer voltam próbán és frizurából is a 2. sikerült jobban. A ruhához talán jobban illett volna a leengedett haj, viszont a konty nagyon elegáns volt és én is boldog voltam vele.

A dekorost is ajánlás alapján bíztuk meg. A hotel sokszor dolgozott már együtt Balázzsal, akinek van egy saját virágüzlete Budán (Kincseskert) és mellesleg gyönyörű esküvői dekorációkat készít. Rengeteget bosszankodtam a közös munkánk során és a magas árai miatt sok kompromisszumot kellett kötni (emiatt nem lett végül limonádé bár sem, amit nagyon szerettem volna), aztán olyan álomszerű, csodálatos díszítést varázsolt ő és a csapata, hogy még később is könnyes szemmel gondoltam a gyönyörű virágkompozíciókra. Ügyesen belecsempészték mindenbe a türkizt, szalagokkal, lufikkal és kövekkel, a virágok esetében pedig a fehér és a törtfehér szín dominált. A szülőknek és nagyszülőknek 1-1 szál rózsát rendeltünk, ezek is szépre sikerültek. Balázsék könnyen alkalmazkodtak a változásokhoz, az utolsó pillanatban cseréltük le a kerti szőnyegeket óriási napernyőkre a budakeszi udvarhoz és jól tűrték az időjárással kapcsolatos kiborulásaimat is. Úgy dolgoztak, hogy észre sem vettük őket, minden olajozottan ment és komolyan mondom, hogy el voltam ájulva a teljesítményüktől. A polgári ceremónia előtt az ablakon keresztül láttam egy pillanatra Balázst és hálás mosollyal intettem neki, jelezve, mennyire elégedett vagyok.

A tortával kapcsolatban semmi ötletem nem volt, csak azt tudtam, hogy kiráz a hideg a habos, cukros, marcipános „tizenkettőegytucat” tortáktól. Norbi javaslatára teljesen hagyományos tortára esett a választásunk, amit egy kis történettel fűszereztünk meg: 3 ország specialitását készíttettük el, azét a 3 országét, ahol eddig éltünk. Így lett 3 tortánk: dobostorta (Magyarország képviseletében), Fekete-erdő torta (Németország képviseletében) és répatorta (Svájc képviseletében). Rita sütötte meg nekünk a két külföldit, a dobost pedig a Cserfalvi cukrászdából rendeltük. Innen jött amúgy az összes többi sós és édes süti is.

A zenekar-kérdést hamar megoldottuk. Norbi gyerekkori barátja, Viktor bandája, a 2plusz1 nyerte az egy jelölttel induló versenyt. Ez az 5 tagú csapat is iszonyú profin tolta le az egész esküvőt és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Olyan hangulatot teremtettek, hogy kicsi és nagy, idős és fiatal, beteg és egészséges, mindenki táncolt. Sokszor nem volt elég nagy a tánctér sem. Arról nem is beszélve, hogy Viktor játékokkal is készült, amin teljesen meglepődtünk és az első percektől kezdve, amikor még csak a gyerekek táncoltak az utolsó, hajnali 4 órás lassúzásokig óriási bulit rittyentettek. Ha ezt előre tudjuk, akkor nem bíztunk volna meg ceremóniamestert sem, mert szegényre így egyáltalán nem volt szükség.

A ceremóniamester az úgy lett, hogy hosszas viták és fejtörés után lemondtunk a hagyományos „verselős” típusú vőfélyről, mert nem illett volna az esküvőnk stílusához, de mindenképp szerettünk volna valakit, aki koordinálja a majdnem 100 fős vendégsereget. Petró Karesz, akit szintén részben ajánlás alapján választottunk, az elegáns, öltönyös ceremóniamester szerepét vállalta magára. Ő volt az, aki mindig hangosan ismertette a programot és előkészítette a lakodalmas játékokat. A játékok többségére végül nem került sor, túl jó volt a hangulat (csak a tányértörés és a legidősebb házaspár valósult meg) és őszintén szólva – de minden nagyképűség nélkül – annyira jó volt a tervem, hogy Karesznek szinte semmi dolga nem akadt. Egyébként nagyon kedves, közvetlen srác, remekül irányít és szívből ajánlom. Jó, ha van egy ember, aki segít, amikor nem alakul tökéletesen az esküvő. Nekünk szerencsénk volt.

A nyitótánccal viszont igencsak meggyűlt a bajunk. Részt vettünk pár alap kurzuson, de gyorsan rájöttünk, hogy ha komolyabb koreográfiát szeretnénk, akkor külön órákat kell vennünk. Marianne, a Dancers tánciskola tanárnője segített nekünk összerakni a figurákat. Az álmom az volt, hogy eltáncoljuk a High School Musical 3-ból a keringőt és ezt részben sikerült is megvalósítani, aminek nagyon örültem. Sok módosításra volt szükség, de szerintem így is szuper lett. Annyira megszerettük a táncot, hogy az esküvő után is folytattuk a középhaladó kurzuson. A menyasszonyi ruhában persze sose tudtunk próbálni, ezért élesben nagy kihívás volt a dolog.

Íme az eredmény:

A tanú-kérdés megválaszolása nem tartott sokáig. Norbi a keresztapukáját bízta meg ezzel a feladattal, én pedig felosztottam a szerepeket: a nővérem lett a polgári szertartás tanúja, barátnőm pedig az egyházié. A nehezebb rész az volt, hogy alkalmat teremtsünk személyesen felkérni őket, ehhez persze haza kellett mennünk. Ahogy már említettem, ez havi 1 repülést jelentett. Hát nem mondom, hogy nem volt fárasztó. Ez is egy árnyoldala a külföldi létnek, mielőtt bárki is azt hinné, hogy minden fenékig tejfel.

Még egy nagyon kritikus pont volt számomra a fotós kiválasztása. Mégiscsak fontos, hogy elégedettek legyünk az esküvői képekkel, hiszen ezeket fogjuk nézegetni életünk végéig. Az ismerősi körből nem tudtam fotóst szerezni, már mindenki le volt foglalva június 15-re. Úgy néz ki, én azon kevés menyasszonyok egyike voltam, aki nem 1-2 évvel előre intézte ezeket a dolgokat. Rengeteget keresgéltem a neten, ajánlásokat olvastam, portfóliókat nézegettem. Az ajánlatokat, amiket kértem, sokszor pofátlanul drágának találtam. Némelyik fotós pedig csak 8-10 órás rendelkezésre állást vállal, viszont én szerettem volna, ha már a készülődéstől kezdve (délelőtt 9-10 óra) ott van és minimum éjfélig, hajnali 1-ig marad. Ráadásul elég nehéz eldönteni látatlanban, mennyire szimpatikus az adott személy és ez nem elhanyagolható szempont a választásban. Végül egy fotós pár, akit le akartam volna foglalni, de nem voltak szabadok, körbe küldte a kérésemet az ismerősei között és aztán ezek a fotósok maguktól jelentkeztek. Beát azért választottam, mert felfedeztem a portfóliójában egy volt egyetemi évfolyamtársam képeit és megkérdeztem tőle, elégedett volt-e a fotókkal és nagyon jó szívvel ajánlotta őt. A fényképek is tetszettek és az ár is kedvező volt. Bea igazán rugalmas volt és sok jó pillanatot elkapott. A színvilág, amit a feldolgozáshoz használt, nem annyira tetszett, de kérésre átalakította őket. Nagyon fontos itt is a próba: mi kb. 2 héttel az esküvő előtt mentünk el jegyes fotózásra: a budai rakparton remek képek készültek. A kreatív fotótást közvetlenül a polgári szertartás előtt, a budakeszi arborétumban tartottuk.

Videós végül nem lett, költségcsökkentési megfontolásból, amit azért utólag egy kicsit bánok, mert jó lenne visszanézni a kedves pillanatokat.

Visszatérve a lagzi helyszínére: az Alfa Art Hotelt azért is tartom jó választásnak, mert viszonylag értelmes áron adják az ételeket. Egy másik, szintén 3 csillagos szálloda Budapesten kétszeres árakkal dolgozik. A minőséget persze nem tudom megítélni, mert csak az Alfás menüt kóstoltuk meg, de szerintem nem főznek rosszul. Szintén előny, hogy óriási a választék, szinte minden ismert magyar étel megrendelhető. Levesben hagyományosak maradtunk: az Újházy tyúkhúslevest választottuk. 2. fogásként volt borjúpörkölt, szezámmagos rántott csirkemell, sertésszelet Dubarry módra, rántott gomba és rántott camembert (köret: vajas galuska, jázmin rizs, petrezselymes burgonya és párolt zöldségek). Külföldi vendégeinknek friss kevert salátával készültünk, amihez külön vettünk olívaolajat és balzsamecetet (valójában nem sok fogyott), ezen kívül pedig vegyes savanyúság is volt. Az éjféli töltött káposzta se maradhatott ki.

A vacsora előtt sós sütiket lehetett fogyasztani, ezek – mint említettem – a Cserfalvi cukrászdából érkeztek. A káposztás hasét különösen érdemes kipróbálni, nagyon finom és többféle sajtos pogácsájuk is van. A hotel grátisz limonádét szolgált fel, a pezsgőt meg mi vettük és szállítottuk oda 1 nappal korábban. A házilag készített tömény italok behozatalát hivatalosan nem engedik. Mi azért vittünk – off the record – barack pálinkát és az fogyott is rendesen. A többi italt boltból vettük (Bailey’s, Unicum, Jäger stb.), bár ezek kevésbé voltak népszerűek. A menühöz járt még sör és bor illetve ásványvíz és üdítőitalok. Mi egyébként nagyon keveset ettünk és ittünk a nagy napon, azt hiszem ezzel a legtöbben így vannak. Egyrészt alig volt szabad időnk, másrészt kicsit izgultunk, vajon mindenkinek ízlik-e minden. A készülődést éppen ebédidőre fejeztük be, még jó, hogy gondoltunk az evésre és vettünk előre magunknak hidegtálat, ez nagyon jól jött, estig nem is éheztünk meg.

Köszönőajándékként kis organza tasakokba csomagolt svájci csoki válogatást kaptak a vendégek. Próbáltunk olyanokat választani, amiket Magyarországon nem lehet megvenni (és igen, ezek is velünk utaztak a repülőn). A tasakokra kötöztem fel a névkártyákat, amiket saját kézzel írtam meg (ha valaki spórolni akar, akkor ezen lehet). A szalvétákat is én vettem meg, sokkal olcsóbban ki lehet jönni, mintha a dekorosra bízzuk. Textil hatású, vastag papírszalvétákat rendeltem az Amazonról, természetesen türkiz színben. Nagyon feldobták az egyébként fehér terítést. Szerencsére a munkát is elvégezték helyettünk a pincérek meg a dekorosok, nekünk a kisujjunkat se kellett megmozdítani az asztalok előkészítésénél. Cserébe viszont rengeteget dolgoztunk az ültetési renden. Ehhez is a netről gyűjtöttem ötleteket. Ha dekoros készíti, súlyos összegeket számol fel érte, jobb, ha magunk csináljuk. Nagyon büszke vagyok a művünkre, bár nem tudom, mennyire értékelték a vendégek, nekem akkor is szép emlék marad.

Ami még nagyon jó ötlet és nekünk is volt, az a fotósarok Instax géppel. Igaz a legtöbben este készítettek képeket magukról, ezért sok kép sötét lett, viszont azt láttam, hogy jól szórakoztak közben és a vicces színes parókák meg szemüvegek is feldobták a buli hangulatát. A vendégkönyv, amit aprólékos egyeztetések után könyvkötővel készíttettem, valahogy elfelejtődött és csak nagyon kevesek írtak bele. Arra gondoltam, majd egyszer rászánok egy kis időt és beleragasztom az Instax-fotókat, mert így elég szomorú az üres oldalakkal teli könyvecske. Bár ez is azt mutatja, mennyire jó volt a buli, senki nem unatkozott.

A polgári szertartás zenéit én válogattam össze, talán megegyezhetünk benne, hogy ez egy tipikus női feladat. A bevonuló zenénk a Dzsungel könyvéből a Szavakat keresek c. dal lett, a ceremónia alatt meg instrumentális zenék szóltak. A kivonulás a High School Musical „Everyday” c. számára történt (igen, nem ciki, én vállalom, hogy szeretem a musical-eket), ami lényegében arról szól, hogy ünnepeljünk meg minden napot. Szerintem ez az esküvő egyik legfontosabb üzenete is: ne csak ezen az egy napon legyél hálás, hanem mindegyiken. A templomban a helyi közösség orgonása zenélt. Nagyon viccesnek találtam, hogy a bevonuláskor a házassági indulót játszotta, arra számítottam, hogy egy sima református ének lesz, erre hirtelen az amerikai filmek egyik szereplőjének éreztem magam. És amiért mindenkinek ajánlom az egyházi szertartást (aki hívő), az az eskü. Annyira szép és megható a református eskü szövege, hogy már a próbán is majdnem elsírtam magam. A tiszteletes beszéde is kellemes meglepetés volt, az jegyes-oktatáson elhangzott információk alapján építette fel és ezáltal tényleg személyes lett az egész.

Íme a lista a szolgáltatóinkról és a reklám helye: