A 3. túranapon utolért minket a végzet. Már éjjel félálomban is hallottuk, hogy elkezdett zuhogni az eső és sajnos reggelre sem maradt abba.

Ez elég rossz jel volt, tekintettel arra, hogy aznap nemcsak a Francés, hanem a Britanico Lookout Pointra is fel akartunk menni plusz eljutni az utolsó hüttébe, a Paine Grande-ba. Be kellett tehát vetni a titkos fegyvert, a műanyag zacskókból duct tape-pel összetákolt cipővédő bevonatot. A talprészt szabadon hagytuk, hogy ne csússzunk a sziklákon és – bár pár óra után elengedett a ragasztó – a lábunk egész nap szárazon maradt és ez nem kis szó, hiszen legalább 5-6 órán át áztunk.

Reggel

Rommá ázva, de boldogan

Somewhere over the rainbow

Ez a túraszakasz volt az egyik legnehezebb, nem technikailag, hanem lelkileg, mert a Francés Lookout Point-ot elérve erős, hideg szél és jégeső fogadott minket. Ez kicsit elvette a kedvemet a továbbmeneteltől, de aztán jobb meggyőződésem ellenére folytattuk az utat.

Egy kis ízelítő az időjárási körülményekből:

És a szuper találmányunkból:

Ahol kiértünk az erdőből, elég kellemetlen volt, ráadásul tudtuk, hogy az út legalább még fele hátravan, de nagyon jó, hogy nem adtuk fel, mert a kilátópontra érve éppen enyhült az idő, eloszlottak a felhők, kisütött a Nap és láthatóvá váltak a hegycsúcsok.

A „célba érés”:

Egyébként voltak érdekes emberek: egy csaj pl. egy szál vékony pulcsiban, cicanadrágban és rommá ázott edzőcipőben nyomta le a túrát, sőt még a patakokat se kerülte ki. Mikor beszéltünk vele, próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból és azt mondtam neki, nagyon bátor, mire elismerte, hogy inkább hülye… na jó, te mondtad ki… Mindenesetre a mi cuccaink jól bírták a strapát.

Útközben találkoztunk a buszon megismert holland pár fiú tagjával. A csaj feladta a Francés kilátópontnál, ezért a srác egyedül ment tovább.

Ami a kilátást illetni: nagyon szép volt a völgyet körülvevő hegykoszorú, tényleg egyedülálló látvány, viszont Svájcban is rengeteg ilyet lehet találni, legfeljebb annyi különbséggel, hogy magasabbra kell menni. Chilében a gleccserek sokkal közelebb vannak a tengerszinthez, így a turisták számára is könnyebben elérhetőek. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a 4 napos W circuit (és valószínűleg az O circuit még inkább) elég jó kondit igényel. Nem is a magasság, de a naponta megteendő ≥20 km miatt. Hidegben, szélben és esőben pedig még embert próbálóbb a dolog.

A Survivor magyar versenyzői

A csúcsok sorban: Aleta de Tiburón, Trono Blanco, Fortaleza

A csúcsok sorban: Espada, Hoja, Mascara, Cuerno del Norte

Francés Valley gleccserei

Nekünk is hátra volt még az út 2. fele, amit részben a vízzel elárasztott túraösvényeket kerülgetve kellett megtenni. Ehhez még hozzájött az, hogy az utolsó 5-6 km-en újra rosszabbra fordult az idő és a hütte csak nem került közelebb. A végén már annyira fáradt voltam és annyira vágytam a szárazságra és melegre, hogy szinte futólépésben tettem meg a házhoz vezető utat. Persze mire megérkeztünk, ismét kitisztult az idő. Bejelentkezés után kiraktuk száradni a szobában a ruháinkat és megfürödtünk. A vacsinál Annikával és a svájci meleg párral ültünk egy asztalhoz, ők nem mentek fel teljesen a Britannico kilátóponthoz, mert nem volt elég jó a felszerelésük.

Visszapillantó

Skottsberg-tó

A halott fák erdeje

Pehoe-tó

Végül felvirradt az utolsó napunk a nemzeti parkban. Ezúttal is jó messzire mentünk, a Grey-gleccserig meg vissza.

A célunk az volt, hogy egy korábbi katamaránt érjünk el, ne az utolsót, úgyhogy relatíve korán keltünk. A cuccaink egy részét a hüttében hagytuk. Szerencsére nem volt szükség az esőnadrágra, csak a szélkabátra, mert volt egy iszonyú szeles szakasz a tó mellett. A Grey hüttéhez érve letettük a táskát és a többiek tanácsát követve továbbmentünk a kb. 10 perc sétával elérhető kilátóponthoz. Innen nagyon jól látszott a gleccser a kékes színű jégtömbökkel – na ez még számunkra is újdonság volt. Itt lehetett volna plusz 1 napot maradni és kajakozni, közelebbről megnézni a gleccsert: ezt a programot nagyon ajánlom azoknak, akik több időt is el tudnak tölteni a parkban.

A Paine Grande-hegy

Első pillantás a Grey-tóra és a Grey-gleccserre

Út a mennyországba?

A valószínűtlenül kék jégtáblák és a kabátom egymásra találása

A természet hatalmas

Nekünk szigorú menetrendünk volt, így a fotók elkészültével elindultunk visszafelé. A Grey hüttében ittunk forró csokit, ettünk szendvicset, aztán nekivágtunk a túra utolsó kilométereinek. Jó volt befejezni ezt a kalandot, én már nagyon elfáradtam. Korán visszaértünk a Paine Grande-ba, kb. 1 órát kellett még várni a katamaránra. Hogy biztosan legyen helyünk, időben kimentünk a kikötőbe, ahol már hosszú sorban várakoztak az emberek. Az időjárás nem kímélt minket: mielőtt elhagyhattuk volna a parkot, nagy vihar kerekedett és úgy elvert minket az eső, mint ahogy az 5 nap alatt egyszer sem. A katamaránra úgy szálltunk fel, mintha ruhástól megfürödtünk volna a tóban. Arról nem is beszélve, hogy a túloldalon, Pudeto-ban semmi más nem várt minket, csak egy bezárt étterem és egy WC, amiben ugyan átöltözhettünk, de a busz, ami visszavitt Puerto Natalesbe még egy ideig nem érkezett meg. Hála Istennek leteltek az utolsó várakozással töltött percek és újra felmelegedhettünk. A buszúton a svájci pasasnak az 1. hüttében megismert amerikai orvossal Svájcról folytatott beszélgetését hallgattuk végig. 2,5 órával később kitettek minket a Puerto Natales-i buszállomáson, elbúcsúztunk mindenkitől és visszatértünk egy utolsó éjszakára a Singing lamb-be.

Az utolsó kép Torres del Paine-ról

Másnap délelőtt búcsút intettünk a hippi városkának és busszal visszautaztunk Punta Arenasba.

Ebben a városban csak 1 napot töltöttünk, úgy éreztük, túl sok programra itt nincs lehetőség. Az időjárás sem kedvezett városnézéshez, a hideget és esőt ismerősként üdvözöltük. Őszintén szólva nem igazán sikerült megbarátkoznunk a környékkel, még most sem értem, miért élne ott bárki szívesen.

Életkép Punta Arenasból

A szállást Airbnb-n néztük ki. Elkövettem azt a hibát, hogy nem olvastam el a leírást foglalás előtt és mint kiderült, a házban 3 macska is lakott. Így aztán mielőtt rám jött volna az allergiás roham, bementünk a városba. Pozitív volt, hogy ki tudtuk mosni a ruháinkat és végre hajat is moshattam, de a macskák nem könnyítették meg az életünket. Folyton be akartak szökni a szobánkba, ráugrottak az ágyra, az asztalra, a fürdőszoba ablakát nyitva kellett hagyni nekik, mert ott járkáltak ki-be és emiatt mindig szívrohamot kaptam, amikor beszaladtak és mindennek tetejébe megdézsmálták a reggelire vásárolt croissant-omat.

Visszatérve Punta Arenas-ra: szerintem az egyetlen izgalmas program a Nao Victoria múzeum. Ez egy kültéri kiállítás, ahol többek között megnézhetjük Magellán és Fitzroy hajójának replikáit és részletes leírásokat találunk a felfedezéseik történetéről is. Magellán, a Föld első körülhajózásáról híres portugál felfedező a spanyolok támogatásával, 5 hajóval indult el Dél-Amerikába, megkeresni a Csendes-óceánba vezető nyugati átjárót. Bár ájtutottak a szoroson, Magellán fülöp-szigeteki bennszülöttek áldozata lett és nem fejezte be világkörüli útját. A brit meteorológus, Robert Fitzroy a Tűzföldre vezetett expedíciókat, az egyiket Charles Darwinnal közösen. Argentína egyik hegyét is róla nevezték el.

A Victoria fedélzetén

HMS Beagle

Norbi a szoros „ölelésében”

Magellán szobra a belvárosban, kissé elcsúfítva

Ezzel véget ért dél-patagóniai kalandunk. Csodaszép, sok helyen érintetlen természeti szépsége mellett ez a terület nem véletlenül ritkán lakott. A zord körülmények nem igazán csábítanak maradásra, maximum azokat, akik a világ végén, a felhők alatt is jól érzik magukat.

Viszlát világvége!