Közvetlenül a tomboló nyári hőség után repültünk el a hűvös, szeles Délre. Punta Arenas repteréről busszal mentünk tovább Puerto Natales-be. A buszút nem sok izgalmat tartogatott, tökegyenes utakon, főleg néptelen földek és bárány- ill. marhatartó ranch-ek mellett haladtunk el. Az egyetlen fénypont a Magellán-szoros volt, aminek egy részét messziről megpillanthattuk, bár ez is inkább csak történelmi jelentősége miatt volt nagy pillanat.
Úton a világ végén
A Torres del Paine Nemzeti Parkba utazók első számú tranzitjának számító kisváros, Puerto Natales felhős, borongós idővel és egy rendkívül egzotikus, mászóközponthoz illő hippi hangulattal fogadott minket. Nem is igazán vannak itt rendes házak, a legtöbb lakóépület eléggé kezdetleges építési stílusban készült el, sőt sokan fémlemezből összetákolt bodegákat mondanak otthonuknak.
A 10 °C-ban és esőben nem igazán volt nyári hangulatunk
A kikötő mellett érdemes elsétálni
Puerto Natales kikötőhöz vezető sétálóutcája
Színharmónia
A szállásunk egy hostelben volt (The singing lamb), amit a Paine-túrát szervező iroda ajánlott nekünk. Puerto Natales-ben amúgy se nagyon vannak hotelek, viszont cserébe a többi hely is nagyon drága. Annyi luxust azért megengedtünk magunknak, hogy egy külön 2 személyes szobát foglaltunk, saját fürdőszobával. Egészen elégedett voltam a tisztasággal, ráadásul értékmegőrzőjük is volt, ahol az összes cuccunkat ott hagyhattuk, amit nem akartunk magunkkal vinni a nemzeti parkba.
Miután beköltöztünk a szobába, célba vettük az egyik túracucc-kölcsönzőt. Az azori-szigeteki tapasztalatokból tanulva nem hoztam magammal túrabotot, nehogy külön csomagként fel kelljen adni a repülések idejére és mivel Puerto Natales-ban mindent (is) lehet bérelni, inkább ezt az opciót választottam. A városban sétálva többször eleredt az eső és ekkor gondolkodtunk el rajta, hogy az esőnadrág és a vízálló bakancs otthon hagyása talán hiba volt. A netes időjárás-előrejelző oldalak is megerősítették félelmeinket, bár a helyieknek megoszlott a véleménye azzal kapcsolatban, hogy ezek mennyire megbízhatóak. Mindenesetre nem szerettünk volna meglepetést, így hát betértünk a millió túrabolt egyikébe és csillagászati áron beszereztünk 1-1 esőnadrágot. Mondjuk ezek azóta is használatban vannak és már Svájcban is többször igen jó szolgálatot tettek. A bakancs-kérdést nem oldottuk meg, de elkunyeráltunk a túraboltból egy nagy halom műanyag zacskót és vettünk hozzá a barkácsboltban (merthogy az is van!) duct tape-et, ami – mint ahogy azt az egyetemi kutatómunkám során megtanultam – a lehető legszuperebb és legvízállóbb ragasztószalag a világon: ezen hozzávalók segítségével terveztük felturbózni a lábbelijeinket. Esőkabát már amúgy is volt nálunk, szóval végülis teljes készültségben vártuk a programot.
Este 6-kor volt a túraeligazítás: egy ideges kis csávó 15 perc alatt elhadarta a fontosabb tudnivalókat, aztán megkaptuk a park belépőjegyet, a lefoglalt szállások nyugtáit és egy csomagot térképpel, vizes palackkal, hütte hálózsákkal és törölközővel.
A vacsit egy kis pizzázóban költöttük el, a túracucc-bérbeadó srác javasolta a helyet. Tényleg nagyon autentikus bárocska volt, tele helyi arccal és finom volt a pizza is. Csak egy nagyon kicsit lógtunk ki a társaságból, de hát ehhez már hozzá voltunk szokva. Szerencsére másnap csak délután indult a busz, ki tudtuk aludni magunkat.
Az indulás napján még a Nap is kisütött, ezért délelőtt tettünk egy nagy sétát a városban és a kikötő mentén.
A szervező irodát (Fantástico Sur) még a neten találtam, hosszas keresgélés után, ugyanis rengeteg másik cég is ajánl utakat a parkba. Elég nehéz minden releváns információhoz hozzájutni, pláne választani. Arról nem is beszélve, hogy a park óriási népszerűsége miatt hónapokkal előre érdemes foglalni, ha biztosra akar menni az ember. A Fantástico Sur W Circuit-es brosúrája nagyon jól összefoglalja a tudnivalókat. Mi az 5 napos túrát választottuk: ez relatíve sok látnivalót tartalmaz és nehézségre is megfelelő egy sportos utazónak.
Az 5 napból valójában csak 4 napon túráztunk, az 1. nap az odautazással és bejelentkezéssel telt el, de a 4 nap alatt kb. 75 km-t és 5500 m szintet kell megtenni, ami azért nem gyerekjáték.
Az alábbi térképen a túra útvonala és a szállások vannak feltüntetve:
A parkhoz vezető 2,5 órás buszút az előző napihoz képest egy fokkal izgalmasabb volt: egyrészt kissé változatosabb volt a táj, másrészt a mellettünk ülő holland párocskával beszélgetve gyorsabban telt az idő. A csaj szociális munkás, a srác mérnök és úgy tudtak elmenni egy 1 hónapos útra, hogy mindketten felmondtak. Egyébként ők voltak az egyetlen útitársaink, akik szintén csak rövid időre jöttek. A Paine-túra előtt voltak még Argentínában, camper-rel bejárták a Carretera Austral-t és ez volt az utolsó hetük hazautazás előtt. Nagyon lelkesen meséltek a Marble Caves-ről, úgyhogy már ekkor éreztem, jól döntöttük, hogy mi is felvettük a programba.
Útközben rengeteg guanakót láttunk (vadon élő tevefajta, fekete farokkal)
Csodálatos érintetlen természet
A nemzeti park bejáratánál kiszálltunk a buszból és becsekkoltunk, azaz kitöltöttünk egy nyomtatványt, hogy kik vagyunk és meddig maradunk. Innen már csak pár perc buszozás választott el minket a parkolótól, ahol fogtuk a csomagunkat és átsétáltunk az 1. szállásra.
Első pillantás a híres Torres del Paine-ra
Nyár végi tájkép
A vendégház óriási volt a svájci hüttékhez képest, ráadásul angol WC és meleg zuhany, sőt iható csapvíz is volt. A szobában rajtunk kívül egy távol-keleti kinézetű angol pár aludt, ők nem sok vizet zavartak. Később találkoztunk még velük a túra során, szegények annyira nem voltak jó kondiban, hogy mindig több órás késéssel érkeztek meg a szállásokra. Vacsi előtt sétáltunk a környéken és csodáltuk a hegyeket.
Még hamisítatlan patagóniai lóhajtást is láttunk:
A vacsi 2 turnusban zajlott, mert nagyon sokan voltunk a hüttében. Mi a 2. körben kerültünk sorra. 1. este még bevállaltam a húsos menüt: marhapörkölt volt puliszkával és hozzá saláta. Evés közben érdekes emberekkel beszélgettünk pl. 2 izraeli pasassal, akik a családot otthon hagyva utazgattak és sokat kérdeztek Magyarországról, aztán volt egy amerikai nő, aki kutatóként az Antarktiszon dolgozik és a klímaváltozás hatásait vizsgálja, túratársa pedig egy szintén amerikai orvos, aki csak úgy random csatlakozott hozzá Chilében. Őket az utolsó túranapon láttuk még egyszer.
Az éjszaka nyugodtan telt, bár a füldugó jó szolgálatot tett a hangosabb népek keltette zaj ellen. Reggelire pirítóst, vajat, sajtot, felvágottat, lekvárt, karamellkrémet, teát és kávét kaptunk. Svájccal összehasonlítva ez igazi lakoma volt. Ebédre egy ún. lunch box-ot állítottak nekünk össze: pulykás vagy zöldséges szendviccsel, csokival, diákcsemegével és müzlivel.
Az 1. túraszakasz eléggé húzós volt, főleg távolságban kellett sokat menni (szintben közepes volt). Korán indultunk és jól tettük, mert a visszaúton már hömpölygő tömeggel szemben küzdhettük le magunkat. Tiszta, szeles, kellemes idő volt, csak fenn a Las Torres Base Lookout Point-nál kezdett köd és hideg lenni. Ez egyébként egy nagyon szép túra, a végén gyönyörű tengerszemmel és kilátással a 3 toronyra (Central, Norte, Sur), valamint a Peineta és a Nido de Cóndores csúcsaira. Mivel sokan csak 1 napra jönnek a parkba és általában ez a hely az egyetlen úti céljuk, semmiféle nyugalomra és kihaltságra nem számíthatunk, de ez nem ért váratlanul, csak így kicsit körülményesebb volt a lejutás. Persze a látvány miatt mindenképpen megérte.
Indulás: reggeli duzzadt szemek
Los Vientos Mountain Pass
Sátrak a Chileno hütte mellett
Az erdőből kiérve kezd meredek lenni az emelkedő
"És mondd: az én földem a legszebb"
Mirador de las Torres
A nap végére azért jól elfáradtunk, pláne, hogy ez volt az évben az 1. komolyabb túránk. A délután további részét és az éjszakát ismét a Central Sector-ban töltöttük. A szállóvendégek nagy része kicserélődött, így újabb érdekes emberekkel volt alkalmunk megismerkedni. Mivel korán visszaértünk és én éhes voltam, rendeltem egy tál sült krumplit és leültünk a közös tér egyik asztalához. A mellettünk ülő srác és női útitársa éppen a következő napi túraútvonalat nézegették. Ők az O trek-et csinálták, ami 10 napos és megkerüli az egész parkot. Kiderült, hogy Kaliforniából jöttek és bár nem alkotnak egy párt, együtt járják be Patagóniát. A csávó már 2 éve nem vett ki szabadságot, de most otthagyta a munkahelyét és úgy döntött, utazgat 1 hónapon keresztül. A vacsorapartnerünk egy amerikai tanárnő volt, aki egyedül volt úton és érdeklődve hallgatta végig magyarországi, német és svájci élményeinket, aztán ő is lelkesen mesélt arról, milyen náluk Virginiában az élet.
A 2. túraszakasz volt a legkönnyebb és legkellemesebb az összes közül. A napos, meleg idő és a kis szintkülönbség is hozzájárult ehhez. Séta közben változatos táj kisért minket, bal oldalt egy csodálatos türkiz tó, a Los Cuernos, jobboldalt pedig tarka hegyek, vízesések és gleccserek kápráztattak el minket. A szálláshoz közeledve megtapasztaltuk a híres patagóniai szél erejét, hát volt olyan, amikor csak a nehéz hátizsák segített magamat a földön tartani.
A képek magukért beszélnek:
A Francés Sector nem egy nagy hütte volt, hanem egy központi kunyhóból és sok kicsi buboréksátorból álló minitelepülés. Ez a szállás tetszett nekem a legjobban. Egy buborékban 4 emeletes ágy volt és hozzátartozó fürdőszoba a belőle nyíló faházban. Fatüzelésű kályha adta a meleget, nem fáztunk. A zuhany ráadásul sokkal tisztábbnak tűnt, mint a Central-ban, szóval még én is meg mertem kockáztatni a fürdést.
Pihi a bubiban
A vacsi a központi kunyhóban került kiosztásra: ezúttal a vega menüt kértem, ami zöldséges lecsó volt rizzsel. Itt is remek társaságunk volt: egy svájci meleg pár, az egyik fél malajziai származású, Ausztráliában tanult légikísérő, a másik egy tősgyökeres Appenzell-i pasas, aki otthonról dolgozik pénzügyi tanácsadóként. Zürichben laknak, a Hardbrücke közelében és ami a legmeglepőbb, hogy 2006 óta házasok (!) – nem is tudtam, hogy legális a meleg házasság Svájcban, de mint kiderült, nem is az, valószínűleg csak bejegyzett élettársi kapcsolatról van szó. Amúgy nagyon vidámak, szimpatikusak és kedvesek voltak. Egy egyedül utazó, ausztrál csaj volt velük sokat: Annikának hívták, így először azt gondoltam, német, de gyorsan kiderült, hogy csak a szülei voltak vicces kedvükben, mikor elnevezték. Egyébként volt 1 évet Németországban, méghozzá St. Blasien-ben, nem messze onnan, ahol mi is laktunk. Minden évben 4-5 hónapot utazik, az év többi részében pedig vitorlás üzletben eladó. A buborékban egy holland és egy dán pár aludt mellettünk. A hollandok fizetetlen szabadságot vettek ki az utazáshoz és ők is 4-5 hónaposra tervezték a világjárást. A csaj a Nestlé-nél pénzügyesként dolgozik, a barátja pedig fogtechnikus. Ezeket az információkat azért mesélem el, mert kb. mindig ezeket a kérdésköröket jártuk végig az aktuális beszélgetőpartnereinkkel plusz engem iszonyúan foglalkoztatott a dolog, hogyan lehet hosszabb időre kilépni az életből és „világgá menni”.
A holland lány említette nekem a sabbatical-t, aminek azóta utánanéztem és rájöttem, hogy ő csak tévesen nevezte el így a fizetetlen szabit, valójában egy régi szokásról van szó, mely szerint 7 ugyanabban a munkakörben eltöltött év után bizonyos cégek hosszabb szabadságra küldik felsővezetőiket.
Szóval mi is ez és hogy néz ki pontosan?
„A sabbatical year – magyarul a szombatév – nem más, mint a hetedik év, amelyben a termőföld parlagon marad, megpihen, termőereje visszatöltődik (Mózes harmadik könyve, 25. fejezet). […] Az üzleti világban is gyakran előfordul, hogy a vezetők a hetedik évre fáradnak el, égnek ki. A nagy nemzetközi vállalatok a karriertervezés során felismerték ezt a jelenséget és mintegy „betervezték a kiégést”, pontosabban annak ellenszerét. […] Cégenként változó a formája. Először is nem szokásos a teljes év, gyakoribb a féléves, illetve a 3 hónapos sabbatical. Lehet fizetett a sabbatical: ez esetben egy meghatározott önfejlesztési feladatot állítanak a vezető elé, pl. tanuljon meg egy további idegen nyelvet. Lehet csökkentett fizetéssel vagy fizetés nélküli módon is sabbaticalra „menni”. Ilyenkor a vezető a hobbijának él, munkaadója semmilyen elvárást nem támaszt az időtöltés tartalmával kapcsolatban. Előnye, hogy nemcsak nagyon élvezetes, de a rutin hosszabb megtörése miatt a munka ismét vonzóvá válik.” [www.munkaugyiszemle.hu]
Nos hát erre majd visszatérek, ha letelt a 7 ugyanott eltöltött évem illetve újra lehet szabadon utazni. Addig marad az álmodozás és a blogírás.
Folyt. köv.
