3 évvel az indonéziai utazás után úgy éreztük, újra fellobbant bennünk a vágy egy nagyobb kaland után. Dél-Amerika már 2017-ben is felmerült úti célként, de akkor meg volt kötve a kezünk: csak nyáron mehettünk szabadságra és olyankor ott tél van, ezért lemondtunk róla. A munkahelyváltásainknak köszönhetően azonban ezúttal nem kellett kompromisszumot kötni, csak megvárni a próbaidőm végét, azaz a februárt.
A dél-amerikai kontinens bármelyik országa különleges élmény lenne, miért is választottuk hát éppen Chilét?
Egyrészt mert ide nem kell oltás és nincs semmiféle veszélyes betegség, ami aggodalomra adna okot. Sajnos számunkra ez egy fontos tényező és majdnem az egész latin-amerikai kontinens meglátogatását kizárja a magas sárgaláz rizikó.
Másrészt Chile egy természeti kincsekben gazdag ország és hát nekünk, természetimádóknak emiatt nagyon vonzó. Itt minden megtalálható, ami az utazót lelkesíti: hegyek, gleccserek, vulkánok, sivatag és persze a kultúra szempontjából kihagyhatatlan városok mint pl. a főváros, Santiago.
A Lonely Planet 2018-ban ezt az országot választotta top úticélnak és ez a video bemutatja mindazt, amiért érdemes ilyen messzire ellátogatni és amiért mi is ide terveztük 3 hetes nyaralásunkat / telelésünket:
„Chile is may not on everyone’s bucket list, but it really should be, if you’re a nature lover […], if you love culture […], if you want advanture […], everything you could want as a traveler you find in Chile.”
Tavaly novemberben kipuhatolóztam az új cégemnél, mit szólnának, ha rögtön a próbaidő után eltűnnék 3 hétre és mivel semmi kifogásuk nem volt, lefoglaltuk a repjegyeket a Zürich-Santiago útvonalra (madridi átszállással). Kicsit drágább volt, mint Indonézia, főleg azért is, mert a 23 kg-s feladott csomag nem volt benne az árban. Ez egyébként a belföldi járatoknál is így volt, ami jelentősen megnyomta a költségeket. Az Iberia-val utaztunk, ami egy közepes színvonalú légitársaság. Nekünk nem volt problémánk vele, bár az tény, hogy nem nyújtottak olyan luxusjellegű szolgáltatásokat, mint a Singapore Airlines.
A tervezés lassan haladt, mert egyikőnknek sem volt sok ideje. Emiatt történt az is, hogy a Torres del Paine nemzeti park-beli túránkat egy szervező irodán keresztül foglaltuk, nem pedig mi magunk intéztük, pedig valószínűleg sokkal kedvezőbb lett volna árban. Ráadásul a turistaházas verziót választottuk a sátrazás helyett: féltünk, hogy fázni fogunk, Dél-Chilében ugyanis max. 0-5 °C van ilyenkor éjszaka. A kettő között kb. 500 $ különbség van. Aki szintén fontolgatja a W- vagy az O-treket és spórolni akar, annak a sátor ajánlott. A többi túrázó szerint nem volt gond a hőmérséklettel és a turistaház minden szolgáltatását igénybe vehették (WC, zuhanyzó, étterem). Ráadásul a sátrat sem magadnak kell vinned, előre fel van húzva és matraccal meg takaróval felszerelve (nekem ez nem volt világos a netes brosúrából, ezért sem akartam ezt a verziót választani, azt hittem, akkor egész utazás alatt magunkkal kell cipelni a sátrat és a hálózsákokat).
Azt elég hamar eldöntöttük, hogy Chile minden érdekesebb részét szeretnénk megnézni, amire van idő, azaz Patagóniát délen, az Atacama-sivatagot északon és a főváros környékét középen. Ezen kívül exkluzív cél volt a Marble Caves: a Lonely Planet videójából vettem az ötletet és – bár nagyon bonyolult úton lehet odajutni – végül nem hagytuk ki a programból.
Az is világos volt, hogy nem lesz időnk sokat autózni vagy buszozni és mivel a vasúti közlekedés ismeretlen fogalom Chilében, tudtuk, hogy muszáj lesz repülni, ha a programot tartani akarjuk. 5 belföldi járatot foglaltunk.
Így nézett ki a végleges útiterv:
- Febr. 11. Santiago → Punta Arenas
- Febr. 18. Punta Arenas → Puerto Montt → Balmaceda
- Febr. 20. Balmaceda → Puerto Montt
- Febr. 23. Puerto Montt → Santiago → Calama
- Febr. 26. Calama → Santiago
A szállásokat ezúttal sem foglaltuk le előre. Hasonló stratégiát folytattunk, mint Indonéziában: vettünk egy helyi SIM-kártyát mobil nettel és 2-3 nappal az adott helyre érkezés előtt kerestünk valamit az Airbnb-n vagy a booking.com-on.
Az indulás előtt 3 héttel egy sítúrán sikerült kificamítani a térdemet, ami már 4 évvel ezelőtt egy ízületi szakadást is elszenvedett és nagyon megijedtem, hogy mi lesz így a patagóniai túrával meg egyáltalán az egész utazással. Szerencsére több hétig tartó pihenéssel, krémezéssel és egy fél doboz Béres porcerővel később a térdem készen állt az utazásra, de ezzel nem ért véget az izgalom: január végén mindketten megbetegedtünk és gyengeséggel meg őrült torokfájással küszködtünk. Ekkor még nyoma sem volt a koronavírusnak Kínán kívül, eszünkbe se jutott, hogy az okozhatta (valószínűleg nem is így volt) és hamar túl is lettünk rajta. Én annyira megijedtem, hogy ez pokollá teszi majd az utazást, hogy azonnal orvoshoz mentem. Felírt egy 3 napos antibiotikumot és valami torokfertőtlenítő folyadékot és csodák csodájára 2 nap alatt teljesen meggyógyultam. Csak zárójelben: ez eddig szinte soha nem fordult elő, ha elkaptam valamit, mindig legalább 1-2 hétig szenvedtem, mire elmúlt. Úgy tűnik, Isten ezúttal szárnyai alá vett és február 7-én egészségesen és teljes nyugalommal indulhattunk neki az útnak.
Iszonyú szerencsénk volt az időzítéssel, ugyanis február végén, amikor hazajöttünk, akkor tört ki a koronavírus-járvány Európában (Svájcban akkor még csak 30-40 beteg volt) és azóta lehetetlen utazni. A Chilében ragadt svájci utazókat márciusban hozták haza Swiss-szel. Hála Istennek nekünk nem kellett ezen a tortúrán keresztülmenni. Abból a szempontból is jól jártunk, hogy a szabadságunk nagy részét kivettük és nem kell azon aggódnunk, hogy nyáron majd hova megyünk. Nekünk idén Svájc marad az úti cél.
Február 6-án elővettük a 40 L-es hátizsákjainkat és még 1-1 kistáskát és megpakoltuk ruhákkal meg higiéniai cuccokkal. Mivel nagy észak-déli kiterjedésű országról van szó, jelentős hőmérséklet-különbségekkel kellett számoltunk, ezért téli és nyári ruhát is vittünk (kb. 3-4 napra valót). A már bevált mosási rituálét terveztük bevetni, amint elfogynak a tiszták.
Váltottunk 1000 $-t készpénzben (USD), a többi kiadást pedig hitelkártyával terveztük fizetni. Chilében sok helyen van erre lehetőség. Az USD nagy részét Santiago-ban átváltottuk a helyi valutára, chilei peso-ra (CLP), arra az esetre, ha a kártya mégsem opció. 1 USD kb. 850 CLP-vel egyenértékű.
A túrákkal kapcsolatban nagyon optimisták voltunk (vagy akár mondhatjuk, hogy nagyon lusták) és csak a beszálló cipőt vittük el, ami könnyű és kevés helyet foglal. Nagy esőre nem számítottunk sehol, de persze Patagóniában utolért minket, úgyhogy ott a félcipő inkább átok volt, mint áldás (bár a későbbiekben kiderül, milyen csodálatos megoldások születnek kényszerhelyzetben), viszont az út többi részében nagyon kényelmes volt. Esőnadrágot sem vittünk, amely döntés szintén megbosszulta önmagát (az aktuális bejegyzésben mesélek erről). Volt-e olyan darab, amit vittem, de mégse kellett? Nem emlékszem ilyenre, tehát megállapíthatjuk, hogy pakolásban már nem kell sokat fejlődnöm. A korábbi indonéziai történeteimben felbukkanó ígéretem – miszerint legközelebb ilyen nagy útra mindenképpen viszek kolbászt és pehelykabátot – csak részben tartottam be: a kolbász itthon maradt. Szerencsére Chilében mindent lehet kapni, amit Európában és ráadásul Ázsián edződött utazóként fel voltam készülve a legrosszabbra, így kaja ügyben nem volt szó semmiféle csalódásról.
Apropó csalódások: más témában azért volt 1-2 meglepetés. Pl. az, hogy az angollal sokszor egyáltalán nem lehet boldogulni. Rengeteg ember csak spanyolul beszél, ami főként a turizmusban dolgozók esetében sokkolt minket, de voltak problémáink a reptéri határellenőrzésnél és éttermekben is. A legrosszabb az volt, hogy néha úgy tűnt, egyáltalán nem zavar senkit, hogy nem értjük őket, nem próbálkoztak fordítással, hanem csak mondták tovább a magukét spanyolul. Az utazás végére rájöttünk, ez azért van, mert olyan sok a belföldi / spanyolul beszélő turista, hogy nincs érdekükben más nyelveket megtanulni. Boldog emberek.
Sok kellemes meglepetés is ért minket. Pl. az, hogy Indonéziával szemben itt mennyire ügyelnek a tisztaságra és a természet védelmére. Aztán, hogy van rendes kenyér. Igaz, kicsit más az íze, mint az európai kenyereknek, de van. Sőt, a sót is ismerik. Sehol nem rohanják le a külföldi turistákat. Nem tukmálják rád magukat a taxisok, nem akarnak lépten-nyomon eladni neked valamit. Nos, ez csak néhány példa, a továbbiakban majd még biztos fogok ezekről a különbségekről beszélni.
És talán ami a legfontosabb: ezerszer jobban tetszett nekem ez az ország!
Ezt nem lehet kihagyni: csille Chilében
Kitekintés
Láma szeme(m), láma szeme(m)
