Óriási akaraterőmnek köszönhetően végülis összeszedtem magam és a másnapi igencsak vékony reggeli (2 toast kenyér, 1 tojásból készült rántottával) után elindultunk a csapattal. A csapat tagjai voltak: a vezetőnk Allenk (a képen középen kockás ingben), egy szingapúri pár (a nyelvnyújtogatók), saját vezetővel (bal oldalon), egy csávó (jobb oldalon), akiről sokáig azt hittük, a staffhoz tartozik, később kiderült, hogy nem, de egy szót se szólt az egész túra során, azt se tudom, egyáltalán tudott-e beszélni és persze a hordárok.

Az ösvény kezdete, hátunk mögött a Rinjani

A hordárokat jellegzetes, bambuszból készült, vállon hordozható, duplakosaras teherszállító eszközükről, flip-flop papucsukról és szakadt ruháikról könnyen fel lehet ismerni, hogy a minden blogban említett, gyakorlott túrázókat is megszégyenítő gyorsaságukról már ne is beszéljek. Ahhoz képest, hogy 18-19 éves fiúknak néznek ki, a többség idősebb, házas és gyerekei vannak. Dupla rétegű öltözetük a tűző napon egy kicsit furának tűnhet, de még érdekesebb, hogy amikor Allenket megkérdeztem, miért öltöznek így, köze van-e ennek a valláshoz, azt válaszolta: nem, csak mivel este hideg lesz, ez így praktikus. Hát érted!?

Első találkozás a csapat legfontosabb tagjaival, az "ellátóinkkal"

Tehát a reggeli után elvittek minket egy nyitott hátterű teherautóval a Nemzeti Park regisztrációs központjába, ahol beírtuk az adatainkat egy kis könyvbe, majd Allenk megmutatta a kiállított terepmodellen, merre fogunk menni. Ekkor kérdezte azt is, hogy ugye hoztunk magunkkal kendőt vagy sálat, mert a vulkáni por miatt nagy szükségünk lesz rá. Hát…nem. Merthogy se a csúcsszuper youtube-os videókon, se a blogokban nem szól a fáma arról, hogy mennyire nagyon ajánlott (mondhatni létfontosságú), de még a szervezőiroda se írta bele a 15 millió karakteres emailbe, hogy hozzunk magunkkal. Ilyet aztán közölni a semmi közepén lévő faluban, közvetlenül a túra előtt…nem volt szép húzás. Én végül megoldottam a dolgot egy textilzsebkendővel, de azért így is biztos több tonna port nyeltem le.

A Rinjani domborzati modellje: a nyilak a túra irányát mutatják, a számok a sorrendet (Fotó: www.trekkingrinjani.com)

No azért nyomtunk egy-két vidám csoportképet, mielőtt nekiindultunk volna és a napsütés meg a jókedv gyógyító hatásával nyert sok-sok energia felrepített a 2650 m magasan fekvő alaptáborig. Ekkor még nagyon jól éreztem magam, meg is jegyezték az emberkék, hogy milyen gyorsak vagyunk. Mondjuk ez az Alpokban megjárt néhány hegynek köszönhetően azért nem annyira meglepő. Viszont mesélték, hogy sok nem gyakorlott túrázó is jön ide és vannak, akik annyira gyengén teljesítenek, hogy a hordároknak kell felcipelniük őket a táborba.

A túra elején lankás füves mezőn (szavannán) sétáltunk, később kezdett az út kicsit meredekebbé válni, viszont sehol sem jelentett technikai kihívást, hacsak a szembejövő tömeg kerülgetését nem számítjuk annak. Az idő előrehaladtával leszállt az ezen a tájékon szokványos köd. Nem is volt baj, mert a tűző nap még jobban lefárasztott volna.

Cuki indonéz tehénkék futkároztak a szavannán

Felfelé haladva változik a növényzet (jobb oldalon Allenk táskája a rain coverrel - ami ebben az esetben nem az eső, hanem a por ellen kellett)

A fáradt turisták részére ún. pozíciók vannak elhelyezve pár km-enként: ezek általában tűzrakóhelyek kis, tetővel fedett pihenővel; az egyik ilyennél főzték nekünk az első ebédet. Megdöbbentő volt, hogy mennyire felkészültek a hordárok, gáztűzhelytől kezdve teáskannán át fém evőeszközig minden volt náluk. A zöldségeket ott pucolták és vágták fel frissen, tojást és csirkét sütöttek, kávét főztek és mindezt max. fél órán belül abszolválták. Ráadásul ennek tetejébe finomak is voltak az ételek, úgyhogy azt kell, hogy mondjam, Indonéziában a férfiak jó szakácsok.

Készül az első ebédünk

Kb. délután 3-ra felértünk a vulkáni kráter szélére, a Plawangan Sembalun Crater Rim-hez, ahol a nap többi részében már csak pihentünk, ettünk, nézelődtünk, beszélgettünk. A táborhely telítve van szeméttel (mint ahogy ezt már többször említettem) és földbe vájt, kör alakú lyukakkal. Ezeknek különleges szerepük van, a campingezők árnyékszékét, azaz a kakisátrat ezek fölé állítják fel, itt kell a jónépnek elvégezni kisebb-nagyobb „dolgait”. Azért találták ezt ki, hogy ne legyen minden szabad felületen ürülékveszély, de szerintem ezzel nem sikerült igazán centralizálni a problémát és sajnos ugyanolyan gusztustalan maradt a tábor. Na ez volt az egyik olyan dolog, amin nem lepődtem meg, mert a neten lehet olvasni róla. Azért elég vidám volt élesben kipróbálni a kakisátrat, szerencsére ekkor még nem ment a hasunk, különben lett volna nemulass.

Csodálatos táborunk (bal oldalon a csúcs, középen a fekete a kakisátor)

A naplemente közeledtével kezdett felszakadozni a köd és kibontakozott másnapi célunk, a csúcs illetve a környező hegyek. Egyébként a csúcs maga csak távolinak tűnt, de nem láttuk benne az 1000 m szintkülönbséget és a meredekséget sem, így Allenket kérdezgettük arról, hogy mégis mi a nehézség a mászásban. A magyarázatából az jött le, hogy a legnagyobb kihívást a felszín jelenti, a vulkáni porból és kövekből álló lejtő.

A kráterben lapuló ködfelhőket feloszlatták a napsugarak

Az éjszaka a táborban eléggé hideg volt. Több réteg ruhát vettem magamra és bizakodtam, hogy túlélem. A vírusok azonban tovább dolgoztak a testemben és egy borzalmas éjszakával ajándékoztak meg, melynek során gyakorlatilag szemhunyásnyit sem aludtam. Nem segített az elalvásban, hogy egész végig zajongtak körülöttünk az emberek és a szívverésem is túl gyors volt a magasság miatt. Ezt a magashegyi túrázásból már ismertem, de ehhez hozzáadódott még a betegségem és a vele járó éles fájdalom a hátamban, majd az oldalamban és elöl a mellkasomban is. Reggel felébredve nem bírtam úgy levegőt venni, hogy ne szúrt volna és ezt hangos jajgatással tudtam csak feloldani.

[Itt egy kis kitekintést tennék jövőbeli eseményekre: Indonéziából hazatérve a tüdővel kapcsolatos panaszaim nem múltak el és az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy tényleg nem egy egyszerű megfázásról volt szó, hanem egy sokkal komolyabb betegségről, amit már régebb óta magamban hordoztam. Szép latin nevén Pleuraerguss azaz mellhártya-gyulladás váltotta a fájdalmaimat, ami egy elég csúnya történet lehetett volna, szerencsére nálam azt állapították meg, hogy túl fogom élni, valószínűleg vírus okozta és el fog múlni magától.]

Nos, így ért véget az első túra nap. Másnap következett a csúcstámadás és én küzdöttem tovább.