Hogyan kerültünk a tehénpiacra?
Véletlenül. Szerettünk volna egy jó kis steak-et enni Sao Miguel-en, mert a sziget híres a kiváló minőségű húsról és a blog, amelyet olvastam, a Ribeira Grande-ben található Restaurante da Associação Agrícola-t ajánlotta erre a célra. Amikor mi voltunk ott, éppen egy nagy esemény zajlott a helyi mezőgazdasági egyesület rendezésében. Ennek része volt a tehénpiac: egy kiállítás élő állatokból, ahol meg lehetett nézni a különböző marhafajtákat és vásárolni is lehetett. A teheneket külön felkészítették a bemutatóra, szépen meg voltak mosva, a farkuk kikefélve, a tőgyük leborotválva és ha éppen „nagy WC-zniük” kellett, akkor egy vödröt tartottak alájuk, hogy ne csináljanak oda. Nagyon vicces volt.
A teheneken kívül rengeteg más dolog is ki volt állítva: mezőgazdasági gépektől kezdve különféle trágyákon keresztül földekre való ruházatig mindent meg lehetett tekinteni.
A gépész minden ilyen láttán izgalomba jön
Mú
Az étterem a tehénpiac épületében volt elhelyezve és úgy láttuk, hogy nem csak mi értesültünk a kaja jó híréről, nagyok sok másik turista is felfedezte ezt a helyet, ami ebédidőben mindig tele van. Érdemes azonban kivárni a sorunkat, tényleg nagyon finom a steak. Lehet választani húsfajtát, szószt és sütési módot is természetesen. Én egy passion fruit szószt kértem a steak-re, ami nagyon finom, tudom ajánlani, csak a rengeteg mag volt zavaró egy kicsit. Desszertet is ettünk, de nem voltam elájulva tőle, az azori-szigeteki sütik úgy általában nem túl különlegesek. Mindenesetre ha valaki a halon kívül más ételre vágyik, annak itt a helye (mi is 2x voltunk vendégek).
Ha már Ribeira Grande-ban voltunk, úgy döntöttünk megnézzük Capelas kikötőjét. Gyönyörű ott a part és a tenger. Sajnos, mikor mi jártunk arra, le volt zárva a régi hajóállomás, de azért így is nagyon tetszett a hely.
A bazaltöböl
Ilyen furcsa fürdőszobát még tuti nem láttál
Ezután végigautóztunk az északi és a nyugati parton. Tettünk egy kitérőt Ponta da Ferraria-hoz, mely az óceáni hullámmedencéjéről nevezetes. Ez gyakorlatilag egy természetes kis öböl, ahol a szárazföld felől érkező termálforrás felmelegíti az óceán vizét és egy sziklára kihelyezett fémlépcsőn könnyen be is lehet jutni a „medencébe”. Mi ugyan nem fürödtünk (késő délután értünk oda, annyira nem volt meleg a víz és az öltözők is le voltak zárva átépítés miatt), viszont rácsodálkoztunk a sziklákon lévő lyukakban megrekedt pocsolyákra és a bennük lakó állatokra (rákok, halak és egyéb, azonosításra nem kerülő élőlények). Plusz a környezet is megér egy látogatást.
Ez maga a nyugalom
Natural pool (a középen ringatózó habgyülem nem tette vonzóvá a vizet, de ha melegebb lett volna és tudom, hogy szennyvíz nem jutott bele, talán belementem volna)
Ennyit Sao Miguel-ről, következzen Pico.
Ha egy új országba megyünk, számomra mindig kardinális kérdés, melyik a legmagasabb hegycsúcs, mászható-e és mekkora erőfeszítés a megmászása. Nos, ez az Azori-szigeteknél nem éppen így volt, ezt a csúcsot (a Pico-t) az egyik kollégám ajánlotta és mivel történetesen ez Portugália legmagasabb csúcsa, azonnal célként tűztem ki a megmászását. Szerencsére nem is magas (2351 m) és ráadásul 1 nap alatt simán meg lehet csinálni a túrát, úgyhogy a nagy kérdés már csak az volt, hogy jutunk át erre a szigetre, ugyanis a Pico nem Sao Miguel-en van. Rákerestem a kompra, de az nem mindig jár és legalább 3 nappal kell számolni az oda- és visszaúttal együtt, nekünk pedig összesen 1 hetünk volt az Azori-szigetekre, ezért a következő keresés már a repülő volt. A helyi légitársaság naponta indít járatokat Ponta Delgada-ból Pico-ra és mit ad Isten, reggel oda tudtunk utazni, este pedig jött is vissza a gép, tehát szállást se kellett foglalnunk a szigeten.
Békésen várakozik ránk a hegy
Útközben a Tehén Autópályán
Maga a túra technikailag nem nehéz, de hosszú, kb. 1100 m-t kell menni szintben és annyira durva, éles a vulkáni kőzet, hogy lefelé az utolsó pár száz m-en már nagyon kényelmetlen volt sétálni rajta. A svájci hegymászásokhoz képest különleges élmény volt abban a tekintetben, hogy végig látszott körülöttünk az óceán. Plusz a vulkáni felszín is kissé szokatlan volt. A reptéren béreltünk autót, majd kb. fél óra utazás következett a kihalt utakon és megérkeztünk a Casa da Montanha-hoz, ahol be kell jelentkezni, majd 20 € fejében elindulhatunk a csúcshoz vezető úton. Az ösvény oszlopokkal van jelölve, emiatt nem lehet eltévedni, egyébként meg gyakorlatilag bárhol mehetünk az oszlopok között, kb. mindenhol egyformán meredek az emelkedő.
Szép időnk volt, ám a kráterhez érve eléggé elkezdett fújni a szél, ott felvettük a szélkabátot. A csúcs a kráter közepén elhelyezkedő mini hegy teteje, ide még kb. 100 m-t mászni kell, de gyerekek is megcsinálták, úgyhogy tényleg nem vészes (nem kitett, csak egy kis kezes-lábas móka). A csúcsról lélegzetelállító a kilátás és ha a megfelelő sziklára ülünk, akkor a mélyből feltörő gőzök – mivelhogy ez is egy kialudt vulkán – kellemesen felmelegítik az alsó fertályunkat. Én egy direkt kigőzölgést is találtam, ami jót tett a hideg kezemnek.
Felhők felett
A csúcs neve valójában Piquinho
Mi és a horizont
A természet színei
A túrát szintidő (6 óra) alatt teljesítettük, tehát bőven maradt időnk a 21:30-kor induló repülőig (ami még ráadásul 1 órát késett). Elmentünk hát megnézni az óceán partján fekvő Madalena-t. A sikeres túra ünneplése gyanánt beültünk egy szintén ajánlás útján felfedezett étterembe (Caffe 5 „Cinq”), aztán sétáltunk a kikötőben és a maradék időt a reptér várójában töltöttük.
Ja egy vicces mozzanat: a túrabotjainkat nem engedték felvinni kézipoggyászként a repülőre, fel kellett adnunk, méghozzá túlméretes csomagként…! Hogy miket meg nem tapasztal az ember egy ilyen utazás során…!
