Megérkezve Jakartába úgy éreztem magam, mint a kislány, aki nem azt a babát kapta karácsonyra, amit szeretett volna. A város iszonyú mocskos, tele van szeméttel és penetráns bűz terjeng, amiben valószínűleg az utcán árult, naphosszat a melegben aszalódó húsok, a nyitott árkokban folyó szennyezett víz és a girhes-göthös macskahordák szaga keveredik.

Tudtuk, hogy a taxik relatíve drágák, ezért megkerestük a helyi buszjáratot, amit – mint kiderült – Damri-nak hívnak. Egy kedves fiatal katona igazított útba minket, aki alig nézett ki felnőttnek és ezen a rózsaszín svájci sapka se segített, melyet a fekete bakancs és az egyenruha mellé viselt. Útban a buszmegállóhoz lépten-nyomon taxisok ajánlották fel szolgálataikat és nem volt könnyű elküldeni őket. Épp ezért, amikor a jegyiroda előtt egy srác megint odajött és kérdezgette, hova tartunk, már szkeptikusak voltunk. De kiderült, hogy ő egy privát busztársaságnál dolgozik és feleannyiért elvisznek a sofőrei, mint a taxis. Ez úgy működik, hogy az utasok felszállnak, érkezési sorrendben pedig kiteszik őket ott, ahova menni akarnak. Nincsenek fix megállók. A busz tiszta volt, klíma is volt rajta, így örültünk a fejünknek. Az egyetlen gond az volt, hogy kb. 2 km-rel arrébb tettek le minket a hoteltől… Innentől jobb híján gyalogoltunk.

40 l-es táskával a hátunkon, a jetlag-től fáradtan, turistavizslató tekintetektől kísérve, elveszve indultunk neki a sétának. Járda nincsen, sok helyen fedetlen lyukak tátongnak a betonon. Zebra sincsen, így minden egyes átkelés egy több perces tortúra, amelynek során életed kockáztatásával próbálod átverekedni magad az autók és robogók hadán. Egyszóval nem olyan hely, ahol szívesen sétálgat az ember. Biztos vannak szebb részei is a városnak, de azokat sajnos nem láttuk, mert mire a szállásra keveredtünk, kezdett esteledni és inkább nem indultunk el sehova.

Az apartman, amit foglaltunk egy nagy, többemeletes épületben volt, amit szintén egy örökkévalóság volt megtalálni, lévén, hogy utcatáblák sincsenek. Mobilinternetünk meg még nem volt, úgyhogy a kinyomtatott Googlemaps-képet és a GPS-t böngésztük meg random embereket kérdezgettünk. Még egy gettóba is betévedtünk, ahol csövesek aludtak asztalokon és én alig mertem felnézni, mert mindenki minket bámult és nem tudtam, mennyire biztonságos a környék.

Az apartmanhoz több szoba is tartozott, viszont arról nem tájékoztattak, hogy azokban is laknak valakik, így minden cuccunkat otthagytuk, mielőtt elmentünk és jól meglepődtünk a zár kattanásán, amikor megjöttek a „lakótársaink” miközben én még egy szál semmiben voltam.

A nap további részében egy plázát látogattunk meg, vettünk kaját másnap reggelre meg beültünk egy Burger King-be, ugyanis más éttermet nem találtunk a közelben, a kereséshez meg túl fáradtak voltunk. Ráadásul ott volt wifi, ami a szálláson nem.

Kis részlet az éjszakából

Este a müezzin „romantikus” kántálására aludtunk el. Ez a fantasztikus ima-ének, mely 3 óránként a templomok tetején elhelyezett óriási hangszórókból zengi be a várost, leginkább egy gonosz szekta emberáldozati célból szervezett összejövetelének helyszínére repíti gondolatban az utazót és kezdi megérteni, miért robbantják fel magukat agresszív arab terroristák.

Egyébként az indonéz muszlimok nagyon békések és ezt a borzalmas szokást leszámítva még szimpatikusak is: nem alkoholizálnak, nincs több feleségük és elfogadják a más vallásúakat.

Mindenesetre másnap boldogan hagytam el Jakartát, nem is ajánlom jó szívvel senkinek a meglátogatását, bár hozzáteszem: ez az igazi Indonézia és nem az, amit a képeken lát az ember.