Jakartából egy helyi repülőjárattal, a Citilinkkel utaztunk tovább Semarangba. Úgy gondoltuk, inkább passzoljuk a 7-8 órás vonatozást és így legalább lesz időnk a városra. Ezen a repülőjáraton már nem volt olyan modellalkatú a személyzet, de célba értünk hamar és ez volt a fontos.

Az Achmad Yani reptér így fogad minket

A reptéren tanakodtunk, hogyan jussunk el a szállásra és ekkor fedeztük fel a Grab-et. Ez egy, az Uber-hez hasonló, neten keresztül működő alkalmazás: magánemberek állítják csatasorba az autóikat és a taxihoz képest sokkal-sokkal olcsóbban visznek el az úti célodhoz. A városban pár km-t közlekedve átlagosan 10-20 ezer rúpiát fizettünk. Szerencsénk volt, mert e nélkül a szolgáltatás nélkül teljesen elvesztünk volna. A szálláshoz közeli kütyü-boltban vettünk egy indonéz SIM-kártyát mobilnettel és a továbbiakban így szerveztük a Grab-sofőreinket. Fontos tudni, hogy a Grab-eseknek nem szabad pl. repterekre bemenniük. Ráadásul ez a fajta utaztatás nem olyan rég terjedt el Indonéziában (Lombok szigetén csak pár hete) és az az érzésem, hogy a taxisok előbb-utóbb fel fognak lázadni ellene, mert eléggé rontja a bizniszüket. Európában is volt már példa erre, Németországban be is tiltották.

Az semarangi szállásunk sem a legjobbak közül való volt, csak egy kis szobát kaptunk és a többi vendéggel közös fürdőt. Meleg víz nem volt (szerencsére nem kellett), de ajándék csótány a sarokban igen. Ekkor tanultam meg, hogy 10 €/fő/éj-nél olcsóbb helyeket nem tanácsos foglalni.

Az első program az ebéd volt, ki is néztünk a Tripadvisor-on egy éttermet, amit jóra értékeltek és helyi volt, hogy végre ezt is kipróbáljuk. A taxiból kiszállva ismét meglepetés ért, ugyanis az „étterem” egy utcai árus volt egy darab asztallal és csak egyféle ételt kínáltak, lumpiát. A lumpia egy tavaszi tekercs-féleség, megtöltve tojással, csirkével és rákkal, hozzá pedig tápiókaszósz és zöldsaláta jár. Nem volt rossz, de a fél fogunkra se volt elég és a higiéniai körülményeket látva inkább nem kértünk még egy adagot, hanem kerestünk egy európaias éttermet. Ott azért persze próbáltunk a helyi különlegességek közül választani. Én ananászos sült rizst (Nasi Goreng) ettem illetve kipróbáltam a helyi sört, a Bintang-ot, ami egyébként egész jónak bizonyult.

A környéken volt egy kis piac is, tele mindenféle kacatnak tűnő tárggyal, ékszerekkel és rátaláltunk egy Hitler-arcképre is, ezt nem igazán tudtuk hova tenni, mindenesetre nem ez volt az egyetlen német nyom az országban.

Hahaha Miszter Hitler csakugyan világuralomra tört…!

Semarang – mint később megtudtuk – sok gyárnak ad helyet (műanyag, gumi, fém), amik feltételezhetően a város szélén vannak, mert mi nem láttuk őket. A belváros az Indonéziában szokásos képet mutatta: utcai árusok, kóbor macskák, a forgalom felé kifeszített vászonnal védett padok (avagy a helyi arcok gyorsétterme), vékony, öreg bácsik riksákon és persze szemét mindenütt.

Tipikus indonéz patak (vagy nevezzük inkább hulladéklerakónak?)

Mivel ez egy nem tipikus turistaközpont, nincs benne túl sok látnivaló. Mégis kiválasztottunk egy templomot (Grand Mosque) és egy múzeumot (Lawang Sewu) a Tripadvisorról. A muszlimoknál a bemenetel előfeltétele, hogy levedd a szandált és ezenfelül tetőtől talpig kendőbe burkold az amúgy is izzadt tested, aztán jöhet a fotózkodás. Szerintem jót röhögtek rajtunk. Nem csoda, úgy néztem ki, mint egy vaksi muszlim menyasszony európai változatban. A templomot éppen átépítették, viszont így is volt alkalmunk a fal elé terített szőnyegeken hajlongó-térdeplő 10-12 éves kisfiúkat megfigyelni. Kora délután, amíg a világ többi részén élő gyerekek az ebédet ugrálják le a trambulinon, itt Allahhoz imádkoznak.

A Grand Mosque (Allah Akhbar!)

No comment (a bácsinak ez jelentheti a nap fénypontját)

A Lawang Sewu múzeum az indonézek holland gyarmatosítókkal közös történelmének állít emléket, pontosabban a vasútvonalak és az áruszállítás fejlődését mutatja be. Az épület egy kellemes kertrésszel van kiegészítve, ahol épp esküvői előkészületek zajlottak egy külön erre a célra felhúzott, klimatizált (!) sátorral. Mellesleg lipcsei mozdonyok voltak kiállítva az udvaron.

Esküvő indonéz módra avagy hány klímaberendezés kell egy lagzihoz? 

Jujjuj, mindjárt indul a vonat!

A hollandok elleni harc emlékére is állítottak egy emlékművet, pont a Lawang Sewu melletti körtéren, egy nagy kőoszlop, talapzatán csatajelenetek, tetején nagy piros láng. Megéri tehát Indonézia kevésbé népszerű részeit is bejárni, hiszen ilyen infókat tudhatunk meg.

Az estét ismét kajavadászattal töltöttük. Elmentünk egy Lotte Mart nevű szupermarketbe, remélve, hogy ott végre találunk értelmes vacsorának valót, mert eddig még nem találkoztunk ilyesmivel. Ezen a ponton kezdtem kicsit kétségbeesni, ugyanis nyoma sem volt felvágottnak, szaláminak vagy kolbásznak, de még húskonzervet se lehetett kapni. Az indonézeknél nincs se kenyér, se zsemle, se kifli, se perec, csak kalács ill. édes (!) toastkenyér (amit viszont még zöld színben is árulnak). Így a következő hetekben nem reggeliztünk és vacsoráztunk rendesen, a maximum a hotelbeli rántotta volt, de ahhoz se gyakran jutottunk hozzá. A rizs, a sült csirke és a leves itt minden étkezés alapja (van rizses leves is), egész nap mást sem esznek és még a boltokban sincs választék, csak zacskós tészta, édes keksz és édes (!) chips. Három ilyen hét után úgy vágytam már egy sós perecre, mint galamb a morzsára. Azt hiszem a sóháztartásom igencsak negatív irányba billent.

Friss trópusi gyümölcsök terén viszont verhetetlenek. Mi is kipróbáltunk egy pár specialitást, a mindenki által ismert mangón és görögdinnyén kívül ettünk szorszop-ot (más néven tüskés annóna, fehér húsú, nagy fekete magokkal), ez finom volt, és salak-ot (fokhagymaszerű, szintén fehér húsú gyümölcs, kicsit keserű, kicsit édes), de ez nem lett a kedvencem.

A Grab-ezés során találkoztunk egy David nevű pasassal, ő elég jól tudott angolul és ismerte is a várost, ajánlott nekünk európaias éttermet és boltot is, ahol felvágottat lehet kapni (természetesen Európából importált árut). Megkértük, hogy másnap legyen a privát sofőrünk és vigyen el vidékre vízesést nézni. Ez így kicsit többe került, mintha hivatalosan a Grab-bel intéztük volna, de cserébe sokat mesélt az iskolákról, az iparról, a helyi szokásokról és hogy mit érdemes megnézni. Megtudtuk például, hogy nem mindenki aluliskolázott, több egyetem is van Semarangban és elég sokan megtanulnak angolul, csak nem gyakorolják később és elfelejtik. Egy gyári munkás heti hat napot dolgozik és kb. 150 €-t keres havonta.

Az eddig nem létező indonéz szókincsünk bővült pár egyszerűbb szóval/ kifejezéssel (Terima kasih=köszönöm, Sampai jumpa=viszlát, Sama sama=szívesen). A legtöbben azért örültek, ha hallották ezeket tőlünk, de az angollal alapvetően elég könnyen boldogul az ember.

Semarang szép része, háttérben a Lawang Sewu-val