Magam sem értem, mi motivált ennyire, hogy mindenképp megmásszam a Rinjanit. Valószínűleg a hegymászó-múltamból ismerős „ha már idáig eljöttem, nem adom fel”-típusú megszállottság hajtott előre vagy a gondolat, hogy csak egyszer az életben vagyok itt Indonéziában. És egyébként is mi mást csinálhatnék, maradjak a sátorban és kuksoljak ott egész nap szégyenszemre? Engem nem ilyen fából faragtak.

Hajnali 2-kor volt az indulás. Allenk keltett minket, gyorsan hozták a reggelit (zöldséges szószos tojásos pirítóst), de annyira rossz volt, hogy kb. 2 falatot ettem belőle, a többit otthagytam. Sötétben, fáradtan és éhesen vágtunk neki a felfelé vezető ösvénynek, ami rögtön az elején meredeken és kanyargósan indult. 

Visszanézve: a mögöttünk hömpölyő tömeg útját a fejlámpák fénye jelezte

A süppedős vulkáni homokban nehezen lehetett haladni és az emberek léptei nyomán felkavarodó iszonyú mennyiségű por se tette kellemessé a túrát. Az első száz-kétszáz méteren a tüdőmbe nyilalló fájdalom miatt még bizonytalan voltam, hogy tényleg végig tudom-e csinálni. Aztán a fájdalom elmúlt, de helyette gyengeség tört rám, ami a lankás részeken még elment, a véghajrában viszont – szépen fogalmazva – már csak húzkodtam a beleimet.

A gerincre felérve a kezdetben kellemes hűvöst farkasordító hideg váltotta fel. Az összes ruhát felvettem, ami nálam volt, ennek ellenére remegtem, mint a nyárfalevél. Gyanítom, hogy a betegség tombolt a testemben. Ennyire rosszul sose ment a hegymászás. Egyszer még le is kellett ülnünk egy szikla mögé, melegedési szünetet tartani, mert minden erőm a rázkódásra ment el és a továbbhaladásra semmi nem maradt.

A csúcsra vezető út kb. 5-10 m széles volt, a homokban nagy kerek kövek lapultak és minden egyes lépés után kettőt csúsztál vissza. Amikor azt hittem, már nincs sok hátra, közel a cél, akkor még állatira messze volt. Ezekben a pillanatokban, amikor a fagyhalál és az ájulás környékezett, végleg szertefoszlottak a fejemben élő képek a csodálatos Indonéziáról, amikor az ember szikrázó napsütésben fekszik a tengerparton és pálmalevelek hűvösében koktélokat szürcsölget. Arra gondoltam, hogy minek is jöttem én ide és szívatom magam, amikor ez a nyaralásunk és elvileg ki kellene pihennünk magunkat. Szitkozódtam és könyörögtem az égnek, hogy jöjjön már fel a Nap és legyen végre meleg.

Az utolsó km-eken minden lépés fél percig tartott, az jutott eszembe, hogy így érezhette magát Frodó a Végzet-hegyén. Védelmemre legyen mondva, nem csak nekem, a beteg hegymászónak voltak nehézségei, hanem a nem beteg, nem-hegymászóknak is (mondhatjuk, hogy kiegyenlített volt a mezőny). Végülis a korai indulásnak köszönhetően felértünk a csúcsra napfelkeltére. Orkánerejű szél tombolt, meggyorsítva jégkockává válásunk folyamatát. Reszkettünk pár percet, lőttünk pár fotót, aztán spuriztunk lefelé. Tényleg szép volt fenn, de nekem az odavezető út mindig nagyobb élménynek számít és ez most inkább rémálom volt, semmint élvezet.

Ennél jobban még sosem örültem a napfelkeltének!

A kráter 3726 m magasról (belül a még mindig aktív bébi Rinjani)

A lefelé vezető út ugyanott volt, ahol feljöttünk. A törmelékes terep, ami felfelé hátrány volt, lefelé előnyt jelentett, mert kősíelve sokkal gyorsabban haladtunk. (A kősíelés ugyanaz, mint a rendes síelés, csak bakancsban és kőtörmeléken.) Igaz, később megállapítottuk, hogy a fél hegyet magunkkal hoztuk a cipőnkben, de megérte. 9-re már újra a táborban voltunk.

Íme a nagy küzdelmek ösvénye (felülről és ilyen szép napsütésben természetesen nem tűnik vészesnek)

A nap további része kellemesebben telt. Miután kisütött a nap és felmelegedtünk, már én is más színben láttam a világot és örültem, hogy lenyomtam ezt a túrát. Ha egészséges az ember és jó kondiban van, akkor probléma nélkül teljesíthető. Ahogy én csináltam, az egy kicsit extrémebb volt. Mindenesetre a megerőltetések sorozata véget ért. A táborbontás után lesétáltunk a Segara Anak-krátertóhoz, pihentünk, aztán egy kis fürdőzés következett a Rinjani Hot Springs-ben.

Boldogság a köbön: túl vagyunk a nagy túrán (mögöttünk a tó és a Mt. Barujani, a Rinjani gyermeke)

A Hot Springs-t úgy kell elképzelni, hogy folyik egy patak, amely a sekélyebb részeken kis tavacskákba gyűlik össze és az aktív vulkáni tevékenység miatt kellemes, 30 fok körüli hőmérsékletű. Mivel két napja nem fürödtem és végigfagyoskodtam a fél éjszakát, nagyon örültem ennek a programpontnak. Ráadásul pancsolás közben érdekes emberekkel találkoztunk: volt egy társaság, akik a túrán ismerték meg egymást, de mindegyikük, egymástól függetlenül épp világkörüli úton volt (egy új-zélandi egyetemista, aki azt ecsetelte, milyen olcsón be tudja járni Ázsiát és Ausztráliát, egy német pályakezdő, aki kihasználta az első munkahelye előtti szabadidőt és egy magyar származású lány, aki hol Németországban, hol valahol Ázsiában él és még pár mondatot az anyanyelvünkön is tudott mondani).

Forró víz: nem gondoltam, hogy Indonéziában ez lesz vágyaim netovábbja

Este abban a tudatban hajtottam álomra a fejem, hogy másnap már kakisátor helyett WC, patak helyett zuhanyzó és hideg helyett az ágy melege vár majd a fárasztó nap után.