Az utazásunk következő része is kalandosra sikerült. Azt terveztük ugyanis, hogy vonattal elmegyünk Surabayába, majd onnan tovább repülővel Yogyakartába. A repülővel nem is volt gond, ráadásul délutáni járat lévén nem féltünk, hogy lekéssük, hagytunk magunknak elég időt. Ez volt a szerencsénk, ugyanis a vasútállomásra kiérve (hátizsákjainkkal megpakolva) közölték velünk a kasszánál, hogy a jegyet elővételben kell megvenni. Na akkor vissza a hotelbe, hátha a recepción tudnak nekünk jegyet foglalni. Közben még beugrottunk egy útbaeső privát busztársasághoz, ahol viszont nem volt senki, esélyünk se volt érdeklődni a lehetőségeinkről.

Malang-i életkép (akkor fel sem tűnt, mennyi zöld van az utcán – a jóhoz könnyű hozzászokni)

Ezt a helyes kis teret is útközben láttuk (figyelemreméltó, hogy vannak szelektív hulladékgyűjtők, kár, hogy nem használják őket)

A hotelben ugyanaz a recepciós csaj volt, akinek a barátjától a robogót kaptuk. Hát nem egy IQ-bajnok szegény, mert először nem értette, mit akarunk a vonattal. Magát a vonat (train) szót se tudta értelmezni. Mondtuk, hogy szeretnénk eljutni Surabayába. Erre megkérdezte, rendeljen-e taxit. Persze, majd 100 km-t fogunk taxizni… Mikor felfogta végre, hogy tömegközlekedéssel akarunk menni, pötyögött pár percet a gépén és végül elküldött minket egy közeli élelmiszerboltba, hogy jegyet csak ott tudnak foglalni. Elbattyogtunk hát a boltba, ahol 3 burkás kiscsaj volt az eladó. Meg szerettük volna őket kérdezni a jegyvételről, de amikor megláttak minket, hirtelen mindegyikük úgy tett, mintha fontos pakolnivalója lenne és közben egymásra pillantgattak meg a burkájukba kuncogtak. Nem volt nehéz rájönni, hogy egyikük sem tud angolul vagy nem mernek hozzánk szólni, mert tudják, hogy most nem lesz könnyű dolguk. Nos végül addig noszogatták egymást, hogy ciki lett a helyzet és a pult mögötti lány megkérdezte, segíthet-e. Ez az út is felesleges volt, mert megnézte ugyan a vasút weboldalát, de egyik járaton se volt már szabad hely. Kedves utazók! Ha nem akartok ilyen rútul járni, egy héttel előre foglaljátok le a vonatjegyet.

Ezután gyors keresésbe kezdtünk az interneten buszjáratok után kutatva. Kezdett kicsit sürgős lenni a dolog, hogy biztosan odaérjünk a reptérre. A busztársaságok honlapja nem volt egyértelmű, mindenesetre foglalás erre a napra nem volt lehetséges. Egyetlen reményünk maradt, hogy kimegyünk a buszállomásra és reménykedünk, hogy még lesz valahol szabad hely. A biztonság kedvéért megkérdeztem kedvenc, jól tájékozott recepciósunkat, mit tud a buszokról és megerősítette, hogy igen, azokra nem kell feltétlenül foglalni és ráadásul kb. óránként járnak. Ezzel az egyetlen infóval 2 órát megspórolhattunk volna az életünkből. De hát így izgibb volt.

A Grab kivitt minket a buszhoz, sőt a sofőr még azt is elmondta, hogy működik a dolog: melyik állásról indul a Surabaya-i járat, hol kell fizetni stb. Egy teljesen átlagos távolsági járat volt, légkondival és a buszon vettük meg a jegyet. Egyébként ez a módja a közlekedésnek olcsó és viszonylag gyors, pontosan megérkeztünk a célállomásra, úgyhogy bátran igénybe lehet venni, ha nem utazik messzire az ember.

Surabaya nem egy jelentős turistaközpont, de azért van néhány hely, amit érdemes megnézni, ha arra járunk. Ha az utcán sétálunk, számolni kell azzal, hogy különféle embercsoportok (pl. vihogó lánybanda) közös fotó készítése céljából gyakran letámadnak, amitől úgy érezhetjük magunkat, mintha hírességek lennénk. A sokadik ilyen alkalommal már kicsit zavaró a dolog.

Tehát Surabaya. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem fáztam, sőt teljes erejével ért az augusztusi tűző nap. Még jó, hogy beltéri programot választottunk. Meglátogattuk az indonéz cigarettagyártásnak emléket állító Sampoerna dohánymúzeumot. Kellemes meglepetés, hogy a belépés ingyenes és ehhez még guide is jár, aki elmeséli a gyár történetét (enélkül egyébként nem is nagyon érdemes odamenni).

A dohányüzlet ötlete egy kínai pasitól, Mr. Liem-től származik, aki eleinte Surabaya utcáin, egy bambuszstandból árulta kézzel sodort cigarettáit. Fura módon sokan azért vásároltak dohányt, mert a beletett szegfűszeg miatt jobban lélegeztek tőle és kvázi gyógyszerként használták. Az áru annyira kelendő volt, hogy 6 hónappal később Mr. Liem saját céget alapított, melyet aztán mindig a családban másodikként született fiú örökölt meg. 1930-ban felhúzták a gyárat, ahol több tízezer alkalmazottat foglalkoztattak.

A dohányleveleket először 3-4 óráig szárították (eleinte a napon, később kemencében), majd manuálisan megőrölték és más alapanyagokkal kiegészítve összesodorták. Ezután kb. fél-1 évig tárolták, becsomagolták saját géppel nyomtatott dobozokba és úgy adták el.

A gyár 2008 óta a Marlboro tulajdonában van. Surabayában már csak kis tételben gyártanak, kb. 100 fő maradt, akik a múzeum mögötti kis épületben a mai napig kézzel sodorják a cigarettákat.

Ez volt Mr. Liem első bambuszstandja

Őrölt dohány

A múzeum után volt még egy kis időnk, ezért tettünk egy – a rekkenő hőség miatt – gyors sétát a Surabaya-i Nemzeti Emlékműnél. Az 1945-ös függetlenségi háború hőseiért emelt „óriásceruza” egy közepest kap tőlem. Ha épp arra jár az ember, érdemes megnézni, a tér szélén vannak különféle harci eszközök kiállítva, de nem egy nagy durranás.

Azt hiszem látszik, hogy itt nem adnak a gyeplocsolásra

Hogy is van? A férfiak nem nőnek fel, csak a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak…

A következő célpontunk Yogyakarta volt, ahol 3 napot szándékoztunk eltölteni és onnan „csillagtúrákat” tenni Közép-Jáván. Búcsút vettünk hát Surabayától és a lemenő Napot már a repülőgépen nézhettük.

Rizs, rizs, rizsrizsrizs!