Az utazás Bristolba egész gyorsan és zökkenőmentesen ment. Bár kicsit későn értünk oda, a buszpályaudvarról már privát taxi (unokatesóm férje) szállított minket Banwell-be, ahol a következő 2 éjszakát töltöttük vendégként.

A vidéki Anglia teljesen más, mint a főváros. Ez persze nem meglepő, sok országban így van, de itt még élesebb a kontraszt és nem csak Londonhoz, de más országok falusi tájaihoz képest is. Nagyok a távolságok, nagyobb a bárány-, mint a népsűrűség, régiek az épületek és egy nagyon jellegzetes (számomra középkori) hangulata van az egésznek. Nem úgy van, mint Németországban, hogy a kis falvak is tip-top modern házakból állnak, inkább olyan érzése van az embernek, mintha megállt volna az idő és nem is a 21. században lennénk. Maguk a házak is tipikusak, semmilyen más országhoz nem tudnám hasonlítani: általában a tégla látszik kívülről és nincsenek lefestve, emiatt a sárga, barna és vörös színek dominálnak. Nem sok élet van az utcán (leszámítva a turistákat), ezért kicsit elhagyatottnak, lakatlannak tűnik. A modern autópark azonban árulkodó és ellensúlyozza a házak régies stílusát.

Egy tipikus vidéki ház, egyben szállásunk és kedves emlékek helyszíne

Az első megfigyeléseinket egy Harry Potter forgatási helyszínen, Lacock-ban gyűjtöttük be. A helyi apátságot használták a Roxfort különböző belső tereinek (Piton és Mógus tanterme) ábrázolásához, itt forgatták a folyosói jeleneteket és Edevis tükre is itt állt. Nekem óriási élmény volt ezekben a helyiségekben végigsétálni. Amint megláttam a bejárat mögött a belső udvart, azonnal visszarepültem a képzeletbeli Potter-világba, amit annyira szerettünk gyerekként és amit felnőttként is még mindig a legjobb könyvnek ill. történetnek tartok.

Az apátság kívülről

Ezt a folyosót minden HP-rajongó felismeri

Kastélyudvar

Mógus tanterme

A kastély kertje gyönyörű, a színes virágok között jókat lehet sétálni. Van egy kis üvegház útközben, ahova növénykedvelőknek kötelező betérni. Nem semmi gyűjteményük van…! Maga az apátság 2 szintes: az alsó termek nincsenek berendezve, egy konyhának titulált részt leszámítva. Felül viszont korabeli szalonokat, olvasószobákat lehet megtekinteni.

Részlet az üvegházból

Miután itt körülnéztünk, tettünk egy nagy sétát a faluban: bementünk a szintén ősöreg templomba, átkeltünk a kis patakon, ami félig eláraszt egy utcát, de még így is áthajtanak rajta kocsival, megcsodáltuk a sövényből készült szobrokat az egyik kertben és bégettünk a festékkel megjelölt bárányoknak a falu szélén. Szegények kicsit megilletődtek és amikor közelebb akartunk menni, ijedten elszaladtak.

Lacock temploma

A következő állomás Castle Combe volt, ami a Telegraph nevű magazin szerint Anglia legszebb faluja. A házak egy speciális, mézszínű kőből, Cotswold Stone-ból épültek (ez egy jura kori oolitos mészkő – a földtudományok rajongóinak kedvéért). Mi célzottan a Manor House Hotel-t látogattuk meg. Amikor először megláttam az épületet, azt gondoltam, hogy ezt maximum szellemek lakják, pedig állítólag egy nagyon menő és drága hely. Ha valaki különleges szállásra vágyik, ide kell jönnie. Lehet golfozni és a kert is nagyon szép. Simán el tudom képzelni, hogy ott olvasgatok a gondosan ápolt növények között és közben néha a golfozókat figyelem. Persze ehhez nem árt, ha szép napos az idő.

Castle Combe-i utca

A szellemhotel

Mivel egyik faluban sem találtunk olyan éttermet, ahol szívesen ettünk volna, ezért a Banwell-be vezető úton betértünk egy T.G.I Fridays-be. Ez a gyorsétteremlánc nem található meg Németországban, de már hallottunk róla és itt volt az alkalom, hogy kipróbáljuk. Berendezését tekintve teljesen olyan, mint az amerikai filmekbeli útszéli falatozók, viszont nem a rohanós mekis típus, hanem egy igazi étterem, ahol rendelsz, megfőzik/ megsütik a kajád és szépen nyugiban elfogyasztod. Nekem olyan érzésem volt ezen a helyen, mintha a szülinapomat ünnepelnénk. Nem tudom pontosan megmagyarázni, honnan jött ez, de mindenesetre így volt. Az ételek finomak, van mindenféle desszert és koktél is, elég nagy a választék. Én ezúttal mexikói jellegű csirkét ettem, finom volt és csípős. Ráadásul akkora adag, hogy sütinek már nem maradt hely. Cserébe viszont vettünk később a boltban egy csomag mini brownie-t.

Az estét egy nagyon egyszerű, de vicces játékkal töltöttük: a neve „Who am I?”. A lényeg az, hogy mindenki kap egy papírszemüveget, amire egy nevet kell írni (élő, halott, létező vagy kitalált személy nevét). Azután szemüveget cserélnek egymással a játékosok. Te nem látod, mi van a szemüvegedre írva, de látod a többiekét. Mindenki feltehet egy kérdést a többieknek a személyről, aki a szemüvegére van írva és ez alapján ki kell találnia, kiről van szó. Természetesen az nyer, aki legelőször rájön arra, hogy ki is ő. Éjszakába nyúlóan folyt a játék és nagyon jól szórakoztunk! Fáradtan, de élményekkel gazdagon hajtottuk álomra a fejünket.