Január végén érkeztünk meg a Fekete-erdőbe, éppen egy óriási havazás után. Éjszaka olyan volt a táj, mint egy karácsonyi képeslap. Magát a helyet viszont, ahova érkeztünk, csak másnap, világosban tudtuk szemügyre venni. Úgy is szép volt. Egy mondatban összefoglalva: ahova mások üdülni járnak, oda kerültünk mi.
Kilátás az erkélyről (Fröhnd)
Olvastam, hogy az első heteket külföldön nászutas időszaknak is hívják. Azaz nagy a boldogság, mindent rózsaszínben látunk, élvezzük az életet. Nekem nem volt munkám, amikor kimentünk, így aztán végképp olyan érzés volt, mintha vakáción lennék. Mindent hó borított, sokat sütött a Nap, nem kellett korán kelnem és azt csináltam, amit akartam. (Persze 1-2 hónap otthon ülés után ebben már nem volt köszönet, sokkal inkább éreztem tehernek.)
Attól féltem, olyan lesz a külföldi élet, mint egy örök távollét az otthontól. Hogy sosem múlik el a különös „turista vagyok” érzés. Na hát nálam nagyon gyorsan elmúlt. Úgy éreztem (és őszintén szólva ez azóta se nagyon változott), hogy itt minden sokkal jobb, mint Magyarországon. Tiszták az utcák, újak és modernek a buszok és a vonatok. Az emberek kedvesek és segítőkészek. Az eladó este 10-kor is mosolyogva szolgál ki. A havat mindig letolják, a füvet mindig lenyírják, a házak (még a régiek is) rendezettek. Nincsenek omladozó falak, rozsdás kapuk, elhagyatott „szellemépületek”. Sehol nincs kerítés és a kutyát sem házőrzésre „használják”. Minek is, itt senki ellen nem kell védekezni. Sílécek, biciklik nyugodtan a ház előtt hagyhatóak. Itt ki kell hangsúlyoznom, hogy az említett dolgok kifejezetten csak arra a környékre igazak, ahol az első megfigyeléseket gyűjtöttük be (vannak pl. házak kerítéssel és nem mindenhol mernek kinn hagyni értékes dolgokat az utcán). Természetesen az embereket illetően is szereztünk később negatív tapasztalatokat pl. amikor az autómba belement a szomszéd és a műhely, ahova javíttatni vittem, át akart verni és a biztosító helyett nekem küldték ki a számlát. A nászutas időszak elmúltával rádöbbentünk, hogy itt sem minden és mindenki tökéletes, de eleinte még csak a jó dolgok tűntek fel. És azt hiszem, nagy részben hozzáállás kérdése is. Ha csak kényszerből van kint az ember (pl. mert a párja ki akart menni), másképp tekint a dolgokra. Ha alapvetően motivált valaki, akkor pozitívabb a hozzáállása is.
A nyelvvel kapcsolatban sok nehézségünk akadt. A "hochdeutsch" (irodalmi német) itt majdhogynem ismeretlen fogalom. A környéken az "alemannisch", a "badisch" és a "schwäbisch" dívik (bár ez utóbbi inkább a megye északabbi részén). Aztán ott van még a "schwitzerdütsch", a svájci német, lévén, hogy első lakóhelyünk 50 km-re volt a határtól. Mindegyik borzasztóan hangzik és hát... mi úgy mondanánk: parasztosan. A legmeglepőbb dolog az, hogy nemcsak az öregek beszélnek úgy, mintha a kapa kilógna a szájukból, hanem a fiatalok is! Míg nálunk Magyarországon ez tök cikinek számítana, itt büszkék rá és még a munkahelyen is képesek dialektusban beszélni (!). Úgyhogy ez nem igazán könnyítette meg számunkra a nyelvtanulást. Arról nem is beszélve, hogy amit Magyarországon tanítanak, köszönőviszonyban sincs az itt használt ún. beszélt nyelvvel.
Vissza az elsőkhöz. Az én esetemben az első külföldi állás még váratott magára, ezért arra majd később térek vissza. Elkezdtem nyelvtanfolyamra járni, hogy fejlődjek, mert amikor kijöttünk, még csak B1-es szinten voltam. Aki nem ismeri a rendszert, annak a kedvéért: a sorrend kezdőtől a haladóig A1, A2, B1, B2, C1, C2. A C2 gyakorlatilag már anyanyelvi szint, amit legfeljebb a 2 éves korukban Németországba került gyerekek tudnak produkálni, de a C1-es szint még nekünk, többi földi halandónak is elérhető. Na persze a tényleges tudásom messze elmaradt a B1-től, mert nem itt tanultam, hanem Magyarországon. Mai eszemmel tudom, mennyire kezdő voltam még akkoriban. A nyelvtanfolyam sem segített sokat rajtam, ezért egy idő után abba is hagytam és mindent hallás után jegyeztem meg.
Az első lakásban fél évet töltöttünk. Ez egy 3. emeleti Ferienwohnung volt: olyan hely, amit rövid időre adnak bérbe turistáknak. Maga a ház egy domb oldalában épült és rá lehetett látni a Wiese völgyére illetve a túloldalon lévő hegyekre. A kilátást leszámítva azonban nem sok jó dolgot tudnék mesélni a lakásról. Nem voltak függönyök, így állandóan világosban kellett aludnunk, a fürdőben olyan alacsony volt a plafon, hogy szinte nem lehetett állni benne és mindennap millió légy repült be, naphosszat azokat csapkodtam. Az ukrán főbérlők nem igazán beszéltek velünk és mi se erőltettük a dolgot. A bérleti díj a körülmények függvényében relatíve magas volt, gyorsan el is döntöttük, hogy innen menni kell.
Elteltek tehát az első hetek, hónapok. Kezdtük megszokni az itteni életünket, amit – mondanom sem kell – világok választanak el a magyarországi körülményektől. Csak hogy néhány bagatellnek tűnő dolgot említsek: az autókat itt nem teszik tönkre a kátyúk (mert nincsenek), a csapból minőségi víz folyik (mert karbantartják a hálózatot), a busz és a vonat pontosan érkezik (mert nincs mindennap felsővezeték-szakadás), a zebra előtt megállnak az autók és átengednek (mert ez a szabály), nincsenek szeméthegyek se az utcán, se a természetben (mert tilos a lerakás) és még sorolhatnám. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy kolbászból van a kerítés, itt is mindenért keményen meg kell dolgozni és semmi sem fenékig tejfel. Ha lakást akar venni az ember, arra itt is sokat kell spórolni és bizony hitel nélkül eléggé esélytelen. Egy operátori fizetésből fenntartani egy családot ugyanolyan nehéz. Viszont egyetemi diplomával Magyarországon sose keresnék ennyit.
A magyar viszonyokkal összehasonlítva itt sokkal gondtalanabb az élet. Az emberek nem panaszkodnak a politikusokra, hogy ellopnak mindent, mert még ha így is van, a nép nagy része jól él. Itt nem próbálják minél több adóval sújtani a kisembert, hanem támogatják. Rengeteg az önkéntes szervezet és azok nem tartanak az éhhalál szélén. A külföldiek számára integrációs programokat indítanak. Sok olyasmi, amit mi most már természetesnek veszünk, Magyarországon egyáltalán nem egyértelmű. Pl. ha kiírnak egy építkezést, az a megadott dátumra el is készül. Vagy ha bemész a kórházba, azonnal ellátnak és a vizsgálatokra se kell hónapokig várni. Rengeteg példát lehetne még hozni, de nem is ez a leginkább érdekes a dologban, hanem az, hogy ha nem jövünk ki, sose tudjuk meg, mennyire másképp is lehet élni.
