Nyelv
Nos, mint minden eredetileg „angolos” gyerek, én is azzal az előítélettel jöttem ki, hogy a német mennyire csúnya és nehéz az angolhoz képest, valamint az volt az érzésem, hogy mindig is előbb fognak eszembe jutni a szavak angolul, mint németül. Ezen felül el sem tudtam képzelni, mikor fogok tudni folyékonyan beszélni németül. Hogy miért tartom magam inkább angolosnak? Úgy érzem ez egy kis magyarázatra szorul, miután leírtam, hogy nálunk az általános suliban csak németet lehetett tanulni. A jobbik énem már 9 évesen azt súgta, hogy nekem kelleni fog az angol és mivel mindig is az a fajta voltam, aki nem szereti, ha bekorlátozzák, már csak dacból is, elkezdtem angol különórákra járni. A gimiben pedig természetesen már az angolt választottam 2. nyelvnek (még jó, hogy ott már volt választásom). Nem is akármilyen tanárom volt: Neil Angliából jött, akkor 15 éve élt már Magyarországon és hálás vagyok, hogy ilyen tanárom lehetett. Nem mindenkinek adatik meg, hogy anyanyelvi angolt tanuljon. Mondjuk addigra én már olyan jó voltam, hogy inkább játékóra volt nekem az angol és néztem, ahogy mások meg szenvednek. Továbbra is tartom, hogy az angol a világ legegyszerűbb nyelve. Én személy szerint az amerikai angolt jobban szeretem, ez talán a sok zenehallgatásból és filmnézésből ered, de tudom élvezni a tipikus ősi brit angolt is pl. Pippin szájából a Gyűrűk urában. Nahát a kiérkezésünk első hónapjaiban tényleg úgy is volt, ahogy mondtam: minden angolul jutott eszembe először. Ez az az időszak, amikor már úgy beszélnek hozzád, mintha feltételeznék, hogy mindent értesz, te meg próbálsz értelmes fejet vágni hozzá és megpróbálni kihámozni a lényeget. És mindezt 1 év magyarországi némettanulás után, tehát nem nulláról. Ez az az időszak, amikor még azt hiszed, tudod mit jelentenek bizonyos szavak, de a németek egész más értelemben használják őket. Ebből adódnak azért vicces sztorik is. Pl. amikor javasoltam a mászóknak, hogy csináljunk máskor is gemeines Programm-ot: azt akartam mondani, hogy közös programot, ehelyett azt mondtam: gonosz programot (mellesleg ezt a szotar.magyar-nemet.hu-n találtam, ahol még a mai napig szerepel a „gemein”-nál, hogy „közös”). Ebben az időszakban sajnos kevés olyan emberrel találkoztunk, aki hochdeutsch-ot beszél, így a nyelv szépségeit sem ismerhettük meg akkoriban. Egyébként, amíg nem kezdtem el dolgozni, alapvetően alig találkoztam valakivel, eléggé beszűkült volt az életterem ebben az értelemben. Aztán a munka során annyit kellett kommunikálnom és annyi mindent tanultam meg hallás után, hogy a nyelviskolára nem is volt többé szükségem és most, 2 évvel a kiérkezésünk után végre elmondhatom, hogy nagyon jól beszélek németül. Vannak persze kisebb-nagyobb bizonytalanságok, stresszhelyzetben meg különösen visszaesik a szintem, de ma már inkább németül jutnak eszembe a dolgok és nem angolul. Néha pedig a magyar is elhalványodik és inkább németül mondok ki dolgokat. A Tankstelle pl. tipikusan olyan szó, amit mindig így mondok, és gondolom másoknak is vannak hasonló élményeik.
Honvágy
Kicsit több, mint 1,5 évig többen is „rá akartak beszélni”, hogy nekem is biztos van honvágyam, ha azt mondom, hogy nem, akkor nem mondok igazat. Pedig tényleg nem éreztem semmi ilyesmit. Mint ahogy már korábban is utaltam rá, nekem nem feltétlenül Magyarország jelenti a „hon”-t, márpedig ha itt is jól érzem magam, miért kellene honvágyam legyen, nem igaz?
Aztán egyik este, hazaérve a munkából, belefutottam Budapesten élő unokatestvérem blogbejegyzésébe: „Őszi Balaton, átölel a nyugalom” (vadocutazo.blog.hu). Ezt az egyébként nagyon jól megfogalmazott és frappáns leírást bárkinek melegen ajánlom, de főleg azoknak, akik kiábrándultak Magyarországból. Akik – akár hozzám hasonlóan – már/még nem éreznek/éreztek honvágyat. Nem garantálom, hogy mindenkinek bejön, de nálam ez volt az a „trigger”, ami először kiváltotta a hazafias érzéseket. A történethez hozzátartozik, hogy nekem múltam van a Balatonnal. Gyerekkorunkban minden nyáron lementünk unokatestvéremék nyaralójába, Zamárdiba és nagyon sok szép és vidám emléket gyűjtöttünk. Üde nyári reggelek a hálószobába beszűrődő első fényekkel, bevásárlás biciklivel, friss helyi péksütemények és kakaó a kisboltból, perzselő napsütés a strandon, ugrálás a vízbe a stégekről, röplabdázás napnyugtáig (ill. orrvérzésig), meccsnézés a hűvös nappaliban, fürdőzés a vihar keltette hullámokban, éjszakába nyúló beszélgetések... Mindez felidéződött bennem kb. 1 adrenalinlöketnyi idő alatt és ez volt az a pillanat, amikor azt kívántam: bárcsak ott(hon) lehetnék! Nagyon jó cikk, olvassátok el!
A 2. ilyen élményem nem volt annyira intenzív, de szerintem érdekes, mert ebben az esetben tényleg csak találgatni tudok, hogy a tudattalanom hogyan kötötte össze ezt a dolgot a honvággyal. Egy képről van szó, mellyel a Greenpeace „Mérgezett örökségünk” c. cikkében találkoztam:
A kép a Budapesti Vegyiművek Illatos úti telephelyén készült, ahol én sosem jártam. Viszont a hangulata nagyon megfogott: tipikus lerobbant városi gyárterület, pusztulás nyomai az épületen, izgalmas kémiai berendezések elemei az udvaron és a hóesés... Az egész valahogy felidézi bennem a műszaki egyetemi és az Alcoa-beli gyakornoki élményeimet, ezek a helyek nyűgöztek le először, annyira, hogy el is dőlt bennem: a környezetvédelem lesz a hivatásom. A havat meg egyébként is imádom.
Külföldi lét és a küzdelmek
Azt, hogy mennyire megerősíti az embert a külföldön töltött idő, először nem ismertem fel tudatosan. Aztán elolvastam egy könyvet, amiben a szerző külföldön élő nőkkel készített interjúkat, majd feldolgozta és pozitívan értékelte őket. Minden történet megerősít abban, hogy igenis jól tettük, hogy külföldre jöttünk. Sokszor magamra ismertem olvasás közben és rájöttem, hogy mindenki hasonló nehézségekkel néz szembe. Viszont nálam ez a folyamatos küzdés eleinte nem büszkeséggel, hanem sajnálattal keveredett... pontosabban önsajnálattal. Miért nem értenek meg az emberek? Ennyire rosszul beszélek németül? Miért nem hívnak el a kollégák sörözni? Miért nem értékelik jobban a munkámat? Az első évben folyamatosan ilyen kérdések merültek fel bennem és sokáig tartott, míg ezeket mind az előnyömre tudtam fordítani. Egyrészt dacot szított bennem (de én akkor is jó vagyok és igenis bebizonyítom!) és a kezdeti önsajnálat motivációba fordult át, másrészt minden sikert is kétszer olyan értékessé tett, mint amilyen az Magyarországon lett volna.
9 hónap elteltével megszereztem első szakmai állásomat egy német cégnél. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag nulla tapasztalatom volt a versenyszférában és a németem sem volt még tökéletes. Ezután elkezdtem kiépíteni az egzisztenciámat, ami azt jelenti, hogy teljesen önállóan fenn tudtam tartani egy lakást, egy kocsit, a túrázós-mászós életvitelt és még a spórolás is belefért. Ha mindezt összevetem azzal, ahonnan indultam: kis lecsúszott falu, elvált szülők, kiközösítő osztály... nos, akkor méltán lehetek büszke magamra. Ha ezt anno valaki elmeséli, nem hittem volna el.
És azóta ilyen az életem. Mindennap egy idegen nyelven végzem a munkámat. Minden nap, minden héten tanulok valami újat. Mindig történik valami, ami fejleszti a személyiségemet. Új aspektusait ismerem meg a világnak, rácsodálkozom, hogy mennyi ideig hagytam, hogy a pesszimista, önsajnáló magyar világnézet uralkodjon rajtam. Ez hihetetlen magabiztosságot ad: elhiszem magamról, hogy bárhol, bármilyen körülmények között helyt tudok állni.
Ráadásul azóta már tudom, hogy nincs gond a nyelvtudásommal, csak az akcentusom miatt néha nehezebben értenek meg. A kollégák ritkán találkoznak a munkahelyen kívül, egyszerűen itt ez nem jellemző (különösen a családos embereknél) és egyébként sem annyira nyitottak egymás felé. Ami pedig a munkámat illeti: egyrészt a magasabb fizetés miatt mondhatjuk, hogy sokkal jobban megbecsülik (de persze ez csak az anyagi része a dolognak), másrészt – ahogy idővel beláttam – engem, mint munkaerőt vagy munkatársat ugyanarra a mérlegre tesznek rá és ugyanannyit várnak el tőlem. Az, hogy nekem ezt a szintet a nyelv miatt nehezebb elérni, senkit nem érdekel és nem is fognak érte külön megdicsérni. Ezen ki lehet akadni vagy fel lehet használni: mivel én tudom, mennyit teljesítek, ennek az értékét az önbizalmam építésére felhasználhatom és ehhez senki más pozitív visszajelzésére nincs szükségem.
Szerintem (és ez csak az én véleményem, nem kizárólagos igazság) egy cél elérése az életben nem feltétlenül a célról magáról szól, hanem az odavezető útról. Milyen megoldást találunk, hogyan oldjuk meg a problémákat, hogyan vívjuk ki magunknak a sikert. Ezektől a dolgoktól lesz valami értékes és ezért lesz az út végén a küzdésnek is értelme.
”Ain't about how fast I get there
Ain't about what's waiting on the other side
It's [all about] the climb”
(Miley Cyrus: Climb)
