A Rinjani 3726 m-es magasságával ugyan csak a 3. legnagyobb vulkán Indonéziában, de nekünk magasztos célnak tűnt, főleg, hogy azt olvastuk róla, elég nehéz a csúcsra vezető túra. Egyébként is a legmagasabb, a Carstensz Pyramid (más néven Jayawijaya) 4884 m, Pápua indonéz fennhatóságú területén van, a Seven Summits azaz a hét kontinens legmagasabb pontjainak egyike és technikailag az egyik legnagyobb kihívást jelentő mászás a világon. Azt hiszem, ez nekünk túl nagy falat lenne, ráadásul 12.000 CHF-be kerül egy túra. A 2. legmagasabb, a Kerinci (3805 m) pedig Szumátrán van és oda most nem terveztünk elmenni.

A Carstensz Pyramid (nem saját fotó!) - nehéz elhinni, de ez is Indonézia

A Rinjani-túra szintén elég népszerű, bár ekkora embertömegre és szemétmennyiségre, mint ami ott van, nem számítottam. A helyzet az, hogy elméletileg nem szabad vezető nélkül felmenni, viszont nagyon egyszerű, csak a turistákat és az úton-útfélen elhajigált műanyag zacskókat kell követni. A szervezett túra előnye, hogy kapsz vezetőt, hordárokat és a saját kis motyódon kívül semmit nem kell magaddal vinned. Hoznak neked sátrat, matracot, hálózsákot, naponta 3-4-szer főznek kaját és felszolgálják, mint egy királynak. Hátrányokat nem tudnék felsorolni, hacsak azt nem, hogy nem mozoghatsz szabadon és kötött a program is. Mi a trekkingrinjani.com-on fizettünk be a Rinjani-mászásra, ami fejenként 3.800.000 rúpiába (IDR) került. Ez soknak hangzik, de nem olyan vészes. 1 euró kb. 15.000 rúpia, így a túra átszámolva 250 €/fő-re jött ki. A Gunung Rinjani Nemzeti Parkba való „önálló” belépés egyébként illegális, ennek ellenére voltak, akik szervezők nélkül jöttek fel, és ugyan nem kellett senkihez alkalmazkodniuk, de aztán irigykedve nézték a vacsinkat, amit a fárasztó nap végén kaptunk, míg ők éhen maradtak és sátorhelyet is elég nehezen találtak, mert a többiek már jóval előbb megérkeztek és felhúzták a mi sátrainkat.

A 0. napon csak annyi volt a feladatunk, hogy eljussunk Lombok egyik nyugati kikötőjébe, Lembarba, onnan pedig sofőr vitt a Sembalun nevű faluba, a hegy lábához, ahol a szállás volt. Baliról Lombokra a helyi járatos lassú komppal mentünk. Aki egy fél napos programot akar magának, annak bátran ajánlom, egyébként érdemesebb befizetni a „gyors” hajóra, ami állítólag 1 óra alatt átszeli az óceánt a két sziget között.

Padangbai: tömegközlekedés az óceánon

Mi bevállalósak voltunk, végülis hátizsákos turisták akartunk lenni és 50 eurót sem akartunk kiadni egy darab vízi transzferre. Reggel Grab-bel kivitettük magunkat Padangbaiba, a kikötőbe, ez is egy jó 1,5 órás program volt. A parton megebédeltünk egy (táttárárá…helyi!) étteremben, ahol először nem ült senki, majd miután megláttak minket az európai és amerikai turisták, mind odagyűltek, gondolván, hogy akkor ott biztos nem rossz a kaja. És kivételesen tényleg nem is volt az!

A halat érdemes kipróbálni a parton, nagyon finom

Érdekesség volt számomra egy német házaspár, akik pici gyerekkel szintén hátizsákos turistaként utaztak. A WC-nél akadtak problémáik, nem csodálom, én így is igencsak koncentráltam, hogy ne érjek hozzá semmihez és boldog voltam, hogy rajtam kívül más életét nem kell megmentenem az E. Coli-fertőzéssel kecsegtető ülőkétől.

A desszert elfogyasztása után kicsattogtunk a 13 órás komphoz, átverekedve magunkat a gyors hajót reklámozók és banánárusok hadán, letettük a fenekünket a kényelmetlen fapadok egyikére a hajó „szabadtéri” részén és szépen megvártuk, amíg megtöltik az összes szabad helyet autóval, busszal, kamionnal és motorokkal. Mindez potom 1,5 óráig tartott, ami után egy még izgalmasabb 4 órás utazás következett. Izgalom alatt azt értem, hogy csücsülsz és nézed a kék vizet, miközben a hajó lassan siklik a lágy hullámokon. Én sajnos nem éreztem túl jól magam, ekkor kezdett tetőzni a betegségem, fáradt és álmos voltam, pedig nem csináltunk aznap semmit és szerintem kicsit be is lázasodtam. A naplemente viszont mindenért kárpótolt!

Esteledik az Indiai-óceán felett

Lombokra így már sötétben érkeztünk és a sofőr a kikötőben várt ránk. Itt következett egy 3 órás zötykölődés az autóban, melynek során ájulással és álmossággal küzdöttem. Jól jött volna egy orrcsepp is, de az ottani gyógyszertárakban nem árulnak ilyesmit, így be kellett érnem egy mentolos inhalátorral a helyi boltból, az Indomaretből. Mint általában a kis falvakkal, Sembalunnal kapcsolatban sem szabad hamis reményeket táplálni, éjszakai élet, mint olyan, itt nincsen. Fáradt szemhéjaimat felnyitva csak a banánfák között futó keskeny betonutat és – a kései óra lévén – elhagyatott bazársorokat láttam.

A szállást (Lembah Rinjani Villa &  Resto) az iroda szervezte. Ők ugyan hotelnek csúfolták a szobát, ami egy önálló kis épületben volt, én kicsit elhűltem, amikor megláttam. Meg akartam volna mosni a hajam, de a zuhanynak szánt 0,5x0,5 m²-es csempeépítmény aligha lett volna alkalmas bármilyen tisztálkodási tevékenységre, nem is tudom, hogy gondolták ezt a feltalálói... Ja és meleg víz sem volt.

A fürdőszoba, amit egyáltalán nem értek (Fotó: www.tripadvisor.com)

Vacsoráról nem is álmodhattunk, a legközelebbi étterem gyalog túl messze lett volna és amúgy is bezárt már. Mindenesetre mivel amúgy is hulla betegnek éreztem magam, egy mazsolás kalács elmajszolása és a hideg vizes cicamosdást követően bezuhantam az ágyba, kétségekkel küzdve, hogy vajon másnap fel bírok-e kelni, nemhogy még 1600 m-t menni felfele egy hegyre.