Bali napijaink megszámláltattak, ugyanis délelőtt 10 órakor jött értünk a sofőr, aki az Ijen-Bromo-s túra keretében elszállított minket Gilimanukba, Bali nyugati kikötőjébe.

Mielőtt azonban végleg elhagytuk volna a szigetet, ellátogattunk egy kávéültetvényre. A thaiföldi szállásadónk a Bali Pulina nevű helyet ajánlotta. Ez tulajdonképpen nem igazi ültetvény, inkább amolyan arborétum-féle, ahol a különféle helyi növényeket, gyümölcsöket mutatják be (kávé, kakaó, vanília, tea, jázmin, banán, mangó stb).

Virágzó banán

Ingyenes a belépés és ehhez jár egy vezető, aki mesél a kávékészítés rejtelmeiről és megmutatja a cibetmacskákat, akiknek az ürülékéből szintén kávét készítenek. Ez a híres Kopi Luwak, a világ legdrágább kávéja, amit az indonézek úgy fedeztek fel, hogy az erdőben kaját keresgéltek, megtalálták a kis bogyókat, amiket megfőztek (ebből lett a kávé) és mikor rájöttek, hogy ezeket az állatok termelik ki magukból, befogták őket ketrecekbe és azóta nagyüzemi szinten állítanak elő kávét. Az a dolog biológiai háttere, hogy a macskák bélrendszerében lévő enzimek fermentálják a kávébabot. Hát én amúgy sem vagyok nagy kávérajongó (= egyáltalán nem szeretem), de ha az lennék, valószínűleg akkor se szívesen innék kakikávét. Pláne, hogy szegény állatok egésznapi kávébabevésre vannak ítélve, amitől úgy pörögnek a ketrecben, mint az őrültek. Úgyhogy állatvédelmi szempontból sem egy nyerő ötlet.

Lehet egy macska is megalkuvó

Mindenesetre a kert megtekintése után egy kellemes hangulatú teraszon lehetőség van néhány tea- és kávékülönlegesség kipróbálására. A macskakávé természetesen feláras. Nekem egyáltalán nem ízlik a kávé, teljesen mindegy, mennyi cukrot és tejet öntök bele, semmi nem segít, viszont van egy típus, amit megiszok, a csokis kávé. Ennek gyakorlatilag semmi köze az eszpresszóhoz, olyan minimális kávétartalma van, hogy a keserű íz, ami egyébként zavar, nem jön ki a végén. Nem csoda, hogy Indonéziában is a vaníliás és a csokis ízesítésű nyerte el a tetszésemet.

Idilli környezet egy kis kávézáshoz/teázáshoz

Íme a választék

A megkóstolt italokat por formában az ajándékboltban meg is lehet venni. Ezenkívül árulnak gyertyákat, szappanokat és más kézműves termékeket. Én a csokis kávén kívül még egy kókuszolajos-citromfüves szappant is beszereztem. A porfogó szobrocskák és hűtőmágnesek helyett ezeket ajánlom jó szívvel: különlegesek, helyi alapanyagokból készülnek és nem lesz hulladék belőlük (max. a csomagolásból, de azt is újra lehet hasznosítani).

Apropó újrahasznosítás... szelektív hulladékgyűjtés nyomokban jelen van

A kávézás után visszarobogóztunk a szállásra, közben pedig elsuhantunk a látogatható rizsteraszok mellett. Ez is érdekes program lett volna, feltételezem, hogy a rizstermesztés folyamatáról sok mindent meg lehet tudni, de már nem volt rá időnk.

Real time: munka a rizsföldön

Búcsút vettünk a szállásadónktól (ezúttal a csaj férje is ott volt) és elindultunk Bali északi része felé. Utunk a Bratan-tó mellett vezetett, amit legutóbb csak felhőbe burkolózva láttunk, ezért most megkértük a sofőrt, hogy álljon meg ott pár percre. Ezenkívül az ikertavakat is megnéztük (Buyan és Tamblingan), nagyon szépen rájuk lehetett látni az út menti parkolóból.

Az érintetlen Bali és az ikertavak

Ezek a helyek egyébként más turistacsalogató programokat is kínálnak: lehet denevért fogni és varánuszt simogatni, már ha valakit lázba hoz az ilyesmi. Minket nem tudtak ezzel megfogni és amúgy is sietni kellett, mert még jó pár óra utazás várt ránk a kikötőig. A sofőr nem szeretett lassan menni, olyan előzéseket mutatott be néha, hogy jobb volt inkább nem odafigyelni. Én eléggé fáradt voltam, ezért megpróbáltam szundítani. Félúton megkérdeztük, mi a terv ebédre, mire mondta a srác, hogy megállhatunk egy helyi étteremnél. A „helyi” szó megemlítése elég is volt, hogy elvegye a kedvünket, inkább vettünk chipset a boltban és reméltük, hogy a hotelben majd kapunk rendes kaját. A chips-szel megint rossz lóra tettünk, az egyik édes volt és csípős, a másiknak meg csak simán borzasztó íze volt.

A kikötőben már várt ránk a túravezetőnk, Cahyo. Ő eleinte egy kicsit flegmának tűnt, de aztán kiderült, hogy nagyon okos, tájékozott és még az angolja is olyan jó volt, mint egy dokumentumfilmesnek. Ezenkívül lehetett tőle bármit kérdezni és mindig tudta a választ.

Mesélt nekünk Indonézia gazdaságáról, történelméről, az emberekről, a vallásokról és egy kicsit a politikáról. Megtudtuk, hogy majdnem minden termény külföldről lett betelepítve: a tea Kínából, a kakaó Amerikából, a kávé Afrikából került ide (a banán és a kókusz, ami eredeti indonéz). A hollandok rájöttek, hogy a vulkánok miatt jól terem a föld, ezért idejöttek, leigázták a népet és kihasználták a kedvező mezőgazdasági adottságokat. Vasútvonalakat építettek ki, hogy elszállítsák a terményt és fejlesztették az infrastruktúrát. Ez megmagyarázza, miért van a semarangi múzeumban vasúti kiállítás és azt is, hogy miért van a hollandokkal közös történelmük.

Kérdeztem az energiagazdálkodásról. Túlnyomórészt szénerőművek biztosítják az áramellátást plusz van pár szélturbinájuk és vízerőművük. A szenet Borneóról szállítják ide. A szemetet elégetik és a keletkező hőt áramtermelésre használják. Egy szénerőmű mellett el is mentünk, Cahyo szerint 2500 MW-nak megfelelő áramot tudnak ott naponta előállítani, mellyel Kelet-Jáva és Bali ellátását biztosítják.

Indusztriális környezet (a graffiti vajon mire akarja felhívni a figyelmet..?)

Ami a közigazgatást illeti: Jáván provinciák vannak, élükön a kormányzó áll, akit a nép választ. Kivéve Yogjakartában, mert ott szultán van, aki egyben a kormányzó is és a hatalmat csak öröklés útján lehet elnyerni. Yogja – ahogy a helyiek nevezik – egyébként is majdhogynem önálló entitás, saját szabályokkal. A 2. világháború előtt akár önálló ország is lehetett volna, de végül az integritás mellett maradtak.

A népesség nagy része (70 %-a) az átlag életszínvonal alatt él. Akik nem a turizmussal foglalkoznak vagy gyárban húzzák az igát, azok a mezőgazdaságban dolgoznak. A teheneket itt meglepő módon csak a húsukért tartják, nem a tejükért, azt inkább külföldről importálják. A tejfogyasztás nem igazán a kultúra része és egyébként is drága, ezért nem isznak.

Indonéz boci a banánfák árnyékában (fura ez a réten legelő, kolomppal felszerelt, akár havazásban is kinn álló tehenekhez szokott európai szemnek)

A szegénység ellenére sokaknak van saját földjük, a földek nagy része magántulajdonban van. Nem csoda, hiszen egy m² föld ára vidéken csupán 150-200.000 rúpia (10-13 €), és a városok környékén is max. 300-500.000 rúpia.

Fény derült arra is, miért vannak fekete és fehér homokos strandok. A fekete homok vulkáni porból származik, a fehér pedig az óceánból. Utóbbi nem is igazi homokszemcsékből, hanem kis koralldarabkákból áll, melyek leszakadnak illetve a halak leszakítják őket, amikor a korallon élő vízinövényeket eszik. Bali északi részén a vulkánok közelsége miatt a fekete, délen a fehér jellemző, de össze is keveredhet a cunami miatt.

A kompozás Banyuwangi-ba kb. 1 óráig tartott. Cahyo egyik ismerőse is velünk utazott és amint meghallotta, hogy magyarok vagyunk, rögtön előkerült a foci-téma és Puskás.

Banyuwangiban taxit fogtunk, Cahyo pedig a robogójával ment a hotelhez. A taxisnak már kihullott a fél fogsora, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ötször elmesélje, a rendőrök a zsebében vannak, ezért nem kell betartania a közlekedési szabályokat (hát nem volt egy IQ-harcos az öreg). A szállás nagyon jó volt, tiszta és kulturált, még azt is meg mertem kockáztatni, hogy papucs nélkül zuhanyozzak.

A Ketapang Indah Hotel ("csak" 4 csillagos, de a kényes lelkek számára tökéletes)

Vacsoráztunk az étteremben, majd sétáltunk egyet az óceán partján. Ismét korai fekvéssel zárul a nap, mert másnap hajnali 3-kor keltünk. A 2 órás keléshez képest ez kifejezetten kellemes volt. Hihetetlen, milyen dolgokat kezd értékelni az ember, ha kilép a komfortzónájából.

A partól visszatérve lehet nyomni egy cuci kakit, azaz lábat mosni