Régóta készülök egy Svájcról szóló bejegyzéssel, mert ez az ország, amely más számára egy utazás helyszíne, nekem 2 éve munkahelyem és 1 éve otthonom.
Nem célom meggyőzni senkit sem a külföldre költözésről, inkább csak egy Magyarországgal történő összehasonlítást nyújtok. Viszont szeretném, ha tudnának róla minél többen, hogy a külföldi lét egy olyan opció, amit nem érdemes élből kizárni. Persze érthető, ha valaki a hazájában szeretne maradni, nincs is ezzel semmi baj. De vajon érdemes egy olyan helyhez ragaszkodni, amely majdnem minden szempontból megragadt egy 20-30 évvel ezelőtti szinten, ahol nem becsülik meg a munkánkat, nem számít az adott szó (se a leírt), nem áll mögöttünk senki és sosem fogjuk magunkat biztonságban érezni? Az, hogy az anyanyelvünket beszélik, adhat egy hamis biztonságérzetet, azonban félreértés ne essék: Magyarország egy esetleges újabb gazdasági recessziót keményen meg fog szenvedni (lévén ipari beszállító ország), egy esetleges háborúban biztosan megint a rossz oldalra fog állni és ami a legrosszabb – és ezt nem csak én, hanem sok, otthon élő kortársam mondja – nem fog változni semmi.
Ahogy a bevezetőben említettem: Svájc az otthonom. Igen, mert itt töltöm a mindennapjaimat. A németországi blogban is fejtegettem már, hogy mit értek én „otthon” alatt, ezért ezt nem magyaráznám el újra. Mindenesetre tény: ha azt mondom, hazamegyek, már nem Magyarországot értem alatta. Sokan kérdezik, hogy befogadtak-e a svájciak. Nos, ez a fogalom (befogadás) egy újabb olyan dolog, amit nem tudok értelmezni. Inkább visszakérdezek: mit is jelent ez pontosan? Ha egy külföldi Magyarországra költözik, mit várhat az emberektől?
Nagyjából azért van sejtésem, mit értenek ez alatt az átlag kérdezők: valószínűleg azt, hogy nem érzem-e magam kívülállónak, nyitnak-e az itteniek felém, vannak-e barátaim stb. Ezt a kérdést egyébként kapásból jogtalannak érzem, hiszen a magyarok (és előre is elnézést, tisztelet a kivételnek) még a szomszédaikkal sincsenek jóban, sőt sokan képzeletben megfojtanák társaikat egy kanál vízben (főleg azokat, akiknek jobban megy a sora). A kívülállósággal kapcsolatban: szerintem ezt is említettem már, hogy én Magyarországon is számtalan alkalommal éreztem magam kívülállónak, ezért ez nem lenne itt újdonság, de azt tudom mondani, hogy mégsem ez a helyzet. Főleg azért nem, mert rengeteg külföldi van és egyáltalán nem vagyok egyedül a „származásommal”, másrészt pedig azokat az embereket „nem látják szívesen”, akik nem illeszkednek be, de ez biztos, hogy Magyarországon ugyanígy van. Ha pl. egy fiatal, jómódú pár költözne egy idősekkel teli, szegény faluba és állandóan zavarná a szomszédokat szörnyű modorával és autóban hangosan bömbölő zenével, tuti, hogy mindenki utálná őket. Mit számít tehát, hogy milyen nemzetiségűek?
Én személy szerint szeretem a rendet és a szabályokat, ezért semmi gondom a beilleszkedéssel. A szabályok azért vannak, hogy biztonságban éljünk. Itt minden téren rend uralkodik, ami elsőre egy kicsit „steril”-nek tűnhet (nekem is ez volt az első benyomásom, amikor még csak túrázni jártunk Svájcba), de évek múltával már nehezen tolerálom, ha valahol valami nem így működik.
Egy tipikus klisé a „magyar vagyok, de turista” kifejezés. Természetesen nem tagadom meg a származásomat, sose fogom, viszont el kell mondanom, hogy egyre kevésbé tudok azonosulni a hazámmal. Egy gyönyörűszép országként kezdek tekinteni rá, ahova bármikor szívesen visszamegyek, de csak rövid időre. Ott élnek a szeretteim és a barátaim egy része, oda köt a múltam, de a jelenem már nem. Ezzel szemben fura lehet, amit most mondani fogok: megjött a kedvem Magyarországot felfedezni, utazni benne. Rengeteg kedves és szimpatikus emberrel lehet találkozni, sok rejtett természeti és kulturális kincs van. Amíg ott éltem, nem láttam ezeket az értékeket és az az igazság, hogy ezért nem tudok mást hibáztatni, mint a mentalitást. A „nehogy már a másiknak jobb legyen” és a „különben is mit akar ez tőlem, inkább ne is szóljon senki hozzám” gondolatok sokakon eluralkodnak és hosszú távon valahogy fertőzővé válnak. Ezt turistaként nem tapasztalja az ember, ami csalóka lehet.
Visszatérve Svájcra: néha borzongató belegondolni, hogy Európa 2. leggazdagabb országában élünk (az 1. Luxemburg) és még borzongatóbb a gondolat, hogyan jutottunk ide. Természetesen sok kitartással, sok áldozattal (mindegyik megérte!) és csapatmunkával. És nem a gazdagság a legfontosabb, mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez áll első helyen az értékrendemben, hanem a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és a nyugalom – olyan értékek, melyekről nem szeretnék lemondani, se a magam, se esetleg a jövő nemzedék nevében. Ti hogy vagytok ezzel?
Na de elég az összehasonlítgatásból (azt persze nem ígérem, hogy nem lesz több), a következő bejegyzésben viszont kicsit konkrétabban lesz szó Svájcról.
