Malang egy nyüzsgő, forgalmas, egyetemi nagyváros, ahol 2 éjszakát töltöttünk. A higiéniai körülmények nem voltak jobbak, mint amilyeneket eddig tapasztaltunk, de hát azóta már többször hallottam, hogy 3-4 csillagos szállodáktól Ázsiában nem szabad sokat várni. Na de azért az kicsit túlzás volt, hogy koszos víz folyt a csapból, mert a ruháinkat gyakran mostuk és ettől nem igazán lettek tisztábbak. A reggeli itt is inkább ebéd-jellegű volt: levesek, rizs, húsok, ezért mi inkább a tojásrántotta, a „legeurópaiasabb” étel mellett döntöttünk.

Erre a napra egy programot szerveztünk, ami kivételesen tényleg saját ötletként merült fel, amikor még otthon nézegettük a lehetőségeket: Taman Safari Prigen. Ez a szafaripark Malangtól kb. 1 órás autóútra azaz 2 órás robogózásra van, ami szerintünk még bevállalható távolság. Egy átlag turistának viszont messzi.

Na igen, ha éppen úgy adódik, hogy kéznél van egy robogó, de legtöbbször azért meg kell dolgozni érte. Velünk is így volt (miért is ne lett volna így). Szépen kinéztük a neten a robogókölcsönzőt, Grab-bel elmentünk érte, csakhogy a helyszínen nem volt semmiféle üzlet. A sofőr megforgatta az autóját párszor a lakóházak között, utánakérdezett és végül felhívta nekünk a megadott telefonszámot, mire kiderült, hogy az összes szabad robogó elkelt. És amúgy is, minek jöttünk el idáig, amikor a kölcsönzők kiszállítják a kért járművet a hotelhez. Na hogy az ég szakadna rátok – gondoltuk – ezt is két hetes indonéziai tartózkodás után kellett megtudnunk… Vissza a hotelbe, irány a recepció és kértük szépen a csajt, hogy rendeljen nekünk egy robogót. Fél óra telefonálgatás után közölte, hogy nem sikerült szereznie. Kezdtük már feladni a reményt, hogy aznap bárhova is eljutunk, mikor jött vissza a recepciós, hogy a barátja odaadja a saját (!) robogóját és még plusz bukósisakot is kapunk az egyik ismerősüktől. Emiatt a sok bosszankodás ellenére is hálásak voltunk és végre útra keltünk Prigen felé.

A szafarit könnyű megtalálni és a bejáratnál is nagyon segítőkészek a parkolást illetően. Miután megvettük a belépőjegyet, egy buszmegállóba kalauzoltak minket, ahol némi várakozás után összeszedték a gyülekezőket és indult az utazás a szafari szívébe.

Szafaribusz (szinte üresjáratban)

Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy erdős-füves terület fel van osztva a különböző állattípusok/csoportok között, melyeket egy ösvény köt össze, ahol a busz elhalad és elviszi a látogatókat a park központi részébe. Az állatok szabadon járkálhatnak, így néha a busz útjába is kerülnek, ami eléggé mulatságos helyzeteket szül. Sokféle állatot lehet itt látni: oroszlánt, vízilovat, zebrát, zsiráfot, antilopot, medvét, struccot, bölényt, tevét, lámát, orrszarvút stb. és nekik itt még viszonylag nagyobb mozgásterük van, mint egy sima állatkertben. Persze nem mindegyik boldog, az egyik kismedvén pl. látszott, hogy kicsit skizofrén lett, mert folyamatosan körbe-körbe mászkált egy 2 m²-nyi területen és ez nem hiszem, hogy normális. Mindenesetre a cél az emberek szórakoztatása és nem az állatok jóléte, aki ezzel nem tud együtt élni, az ne menjen ilyen helyre, de sajnos attól még ez nem fog változni.

Én nagyon élveztem az állatnézegetést (itt éppen az indonéz brosúrát próbálom kisilabizálni, más nyelvű nem volt)

Íme egy kis ízelítő a látnivalókból:

Itt éppen egy láma blokkolja az utat (vagy az autó az ő útját)

Igazi uralkodó

Őt épp elkaptuk fogmosás előtt

Ellenőrzőkörúton a struccfelügyelő

A szafari centrumát egy kis állatkert képezi, melynek bejáratánál tesz le a busz. Innentől gyalog lehet közlekedni. A kis ösvényeken sétálva további cukiságokkal találkozhat az ember pl. fehér tigrisekkel, madárkákkal, majmokkal, halakkal és vannak szolgáltató létesítmények: éttermek, fagyizók, szuvenírboltok, valamint az állatshow-k helyszínéül szolgáló színpadok. Nos ez megint egy kényes téma, a legtöbben úgy vélik, nem helyes az állatokat az emberek kénye-kedve szerint idomítani és eszközként használni bugyuta játékokhoz. Én még sosem vettem részt ilyenen és nem is szeretnék támogatni semmilyen állatkínzó tevékenységet, de nem gondolom, hogy ez azok közé tartozna. Vegyük pl. a kutyát vagy a macskát, akik szintén házakba vagy kerítés mögé vannak bezárva és labdák meg fonalra kötött játékok után kell rohangálniuk. Aki háziállatot tart, azt miért nem ítéljük el? Hiszen nekik is lehet, hogy sokkal jobb volt annak idején szabadon, ám az emberek háziasították őket és ez most mindenkit feljogosít a kutya- ill. macskatartásra. Miért lenne a „vadállatok” esete más? Hiszen ez is egyfajta háziasítás. És persze nem arról van szó, hogy a világon élő összes állatot befognánk, arról nem is beszélve, hogy akik a szafariban vannak vagy oda születtek, nem a vágóhídra kerülnek, hanem egy kellemes környezetbe. Igaz, nem azt csinálják, amit szeretnének, az emberek parancsait követik, de ennyi erővel mi is mindennapi kínzásban részesülünk, amikor dolgozni KELL mennünk és a főnök utasításait követni. Aki pedig valaha életében eltaposott egy hangyát vagy megölt egy pókot, annak végképp nincs joga ítélkezni, hiszen minden állat egyenlő és ugyanannyit ér.

Egy szó mint száz, én nagyon élveztem az állatos bemutatókat. Négy ilyen show-n vettünk részt: fóka- és delfin-, tigris- és madárshow-n ill. egy színházi előadáshoz hasonlón, amin az állatoknak mellékszerepe volt, színészek játszottak el benne egy Indiana Jones és Zorro keresztezéséből született történetet.

Két állatshow között sétálgattunk és felfedeztük a parkot.

Itt egy nem igazi krokodil kapott el

Pöpik

Vízi világ

Az állatshow-k közül a delfines tetszett a legjobban: nagyon látványos volt, ahogy körbeúsztak, ugráltak és labdákat vittek az orrukon. Szerintem nemcsak a gyerekek, a felnőttek számára is élmény.

Részlet a delfinshow-ból

Sajnos a bemutatókat narráló dolgozók csak indonézül mondják a mondókájukat, többek között tényeket és érdekességeket az állatokról, amiből mi egy szót se értettünk (na jó kivéve a köszönöm-öt), de ez nem vett le a program értékéből. Itt fedeztem fel, hogy a látogatók kizárólag helyiekből állnak, rajtunk kívül fehér ember nem is volt. Nagyon örömteli felfedezés volt. A mellettem ülő srác ráadásul meglepett, amikor közölte, hogy némettanár és az egyik tanítványával van itt. Az jutott eszembe, hogy kinek támad Indonéziában olyan ötlete, hogy németet tanuljon/tanítson, hát itt volt az élő példa. Nyilván a sok német turista az oka. Szegény azt szerette volna, ha beszélgetek vele, de én inkább a bemutatóra figyeltem, na meg a nyaralás alatt inkább kikapcsolódni akartam, nem még ott is németezni… Így a hátralevő időben feladta és csendben maradt.

A madárshow abból a szempontból volt kicsit más, hogy őket nem olyan könnyű idomítani ezért azon kívül, hogy ide-oda repülnek, mást nem tudnak. Viszont szépek és különlegesek. Főként az a duplacsőrű pelikánféle, aminek még mai napig se tudom a nevét.

Részlet a madárshow-ból 1.

Részlet a madárshow-ból 2.

A tigrisek is tetszettek: hármat hoztak be a „küzdőtérre”, ahol kőemelvényeken ugráltak, oszlopokra másztak fel és medencében pancsoltak. Fura módon német hangzású neveket kaptak: Jasmin, Johann, a 3. tigris (Rasna) kivételével. A show közben folyamatosan dobálták nekik a jutalomfalatokat, a Pavlov-i módszert használva.  

Tigrisselfie

A reggeli robogó-mizéria miatt nem volt sok időnk, de azért megpróbáltunk minden szegletet bejárni, az utolsó, zárás előtti percekben is. 5 órakor aztán mindenkit kitereltek, a busz visszavitt a parkolóba és mi is visszapöfögtünk Malangba. Jó kis nap volt, szívből ajánlom mindenkinek, aki turistamentes övezetet és szórakozást keres.