Egy pénteki napra esett a hazatérésünk Indonéziából. Azért így alakítottuk, hogy legyen még egy hétvégénk, mielőtt újra belevetjük magunkat a munkába.

Reggel 8 óra körül landoltunk Zürichben. Esős és hűvös idő volt, fel kellett vennünk a legmelegebb ruhákat, amik nálunk voltak. Első utunk egy pékhez vezetett, ahol 5 CHF-ért (!) vettünk Brezel-t, de a horror ázsiai édes ízek feledtetéséért mindent…! 3 hét sóhiány után ez nagyon jól esett és azt hiszem, sose leszek képes megérteni, hogyan lehet kenyér és sós péksütemények nélkül élni. Túlságosan hozzá vagyok szokva az európai reggelikhez és vacsorákhoz.

Zürichből a Fekete-erdőbe még hosszú út várt ránk: vonat-busz-vonat-busz és már a délután fele eltelt, mire átléptük a küszöböt. Mosógépet régóta nem látott ruháinkat felkészítettük a megtisztulásra, bár hozzá kell tennem, van, amiből többszöri mosás után sem jött ki a kosz. Fura volt újra ebben a tiszta környezetben lenni. Újra csapvizet inni. Félelem nélkül WC-re ülni. Saját takaróban aludni.

A későbbi élménybeszámolók nem sikerültek igazán pozitívan. Nekem a betegség nagyon rányomta a bélyegét az utazásra és a milyen volt?-kérdésre nem tudom őszintén azt válaszolni, hogy szuper, csodálatos, tökéletes vagy hasonlókat. Ha elvonatkoztatok az egészségi állapotomtól, akkor is maximum a következő jelzők jutnak eszembe: érdekes, kalandos, vidám. Nem bántam meg, hogy elmentünk és tényleg sok izgalmat átéltünk, sok mindent láttunk, de ugyanakkor fizikailag nagyon kimerítő volt és még egyszer nem szívesen mennék vissza. Az a sok mocsok és szemét, ami kivétel nélkül mindenhol elrontja a tájképet, a levegőben terjengő, kimondhatatlanul hányingerkeltő kajaszag, a zaj, a tömeg és az általános lepukkantság… nem igazán hiányoznak az életemből. Tény, hogy rengeteg szép és kivételes természeti és mesterséges képződmény található az országban és ilyen változatos tájjal Közép-Európában nem lehet találkozni, viszont semmi pénzért nem adnám fel az itteni körülményeket az indonéz állapotokért.

Nem tudom, hogyan alakult volna ez az út, ha valaki előre figyelmeztet bizonyos problémákra, amikkel meg kell küzdenie egy más kontinenseken nem túl rutinos turistának. Valószínűleg nem csalódtam volna ennyire. De lehet, hogy el se indultam volna. Mindenesetre tanultam a leckéből: nem szabad nagy elvárásokkal és pehelykabát meg paprikás kolbász nélkül útra kelni.

Éppen munkahelyváltás előtt voltam: tudtam, hogy 1 hónapon belül otthagyom a régi cégemet és már megvolt az új állás is. Mindez annyira nyugtatólag hatott, hogy teljesen ki tudtam kapcsolni az agyamat, amíg kint voltunk. Ebből a szempontból pihentető volt a nyaralás.

Egy-két jó tanács annak, aki Indonéziába készül:

• Jakartába nem éri meg elmenni, minden ott eltöltött perc elvesztegetett idő: irány közvetlenül Yogyakarta vagy Denpasar.
• A vulkántúrákon nagyon hideg van: meleg pulcsi, kabát, sál, sapka, kesztyű a minimum felszerelés.
• A bankautomatákból általában nem lehet 50.000-nél vagy 100.000-nél több rúpiát felvenni és minden készpénzfelvétel kb. 5 € veszteség: jobb a reptéren eleve sokat váltani.
• A taxi totális pénzkidobás: helyette ott a Grab vagy a Go-Jek.
• A veszettség elleni oltás felesleges: a kutyák és a majmok is barátságosak és nem harapnak.
• A higiéniára érzékenyek menjenek 4-5 csillagos szállodába.
• A robogózás veszélyes sport (mi is kétszer majdnem baleseteztünk): nagyon oda kell figyelni a balos közlekedés miatt.
• A Nap iszonyú gyorsan lemegy: 5 órakor már nem érdemes új programba kezdeni, mert hipp-hopp sötét lesz.
• Mindig mindenhol legyen nálunk pulcsi, mert a legtöbb beltéri helyiségben folyamatosan megy a légkondi és nagyon könnyű megfázni.
• A buszozás-vonatozás helyett nagyon tudom ajánlani a belföldi repülőjáratokat: relatíve olcsó és gyors velük a közlekedés.
• 3 sziget meglátogatására igencsak szűkös a 3 hét: egy esetleges „újra”-lehetőségnél én egy egész hónapot terveznék.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe, nyilván az előző bejegyzésekben már sok mindent elmeséltem. Mindenki másként éli meg a vele történt eseményeket, én picit ebből a szempontból negatív beállítottságú vagyok. Indonézia azonban igazolta azt a nézetemet, hogy mindig a legrosszabból kell kiindulni és akkor nem érhetnek meglepetések. Hiszen fordított esetben csalódás lesz a vége. Na de elég a sok nyafizásból!

A fotóink igenis csodálatosak lettek!

Zárásként itt van néhány közülük, amik mindenképpen megérdemlik, hogy a kedvenc albumunkba kerüljenek: