Az indonéz hegyvilág nagyon érdekes. Teljesen más, mint az Alpok. A talajról már meséltem: száraz időszakban por mindenütt. Egyedül a hegység északi oldalán, az erdő borította területeken volt szilárdabb a föld. Dús a növényzet, amerre a szem ellát, minden szép zöld, még 3000 m felett is fű és bokrok borítják a felszínt. A több mint 40.000 fajta fát felvonultató trópusi esőerdővel az alacsonyabb régiókban találkoztunk, szintén az északi oldalon.

Virágom, virágom

Az én elképzelésem az esőerdőről (mint már több más dologról is) kicsit eltért a valóságtól. Magas páratartalomra, áthatolhatatlan liánok sűrűjére és rovarok tömeges rajzására számítottam. Ehhez képest normál páratartalom és szépen kitaposott ösvény fogadott minket. A rovarok viszont nem hiányoztak: egy piros darázsféle rendszeres támadást indított ellenünk és elég nehéz volt megszabadulni tőle. Allenk azt mondta, ne hagyjuk, hogy megcsípjen, mert veszélyes, feldagad a csípés és nagyon fáj, úgyhogy az amúgy is sietős tempót a gyilkos darazsak elől való menekülés még jobban meggyorsította. Az állatvilág gerinces részét a majmok képviselték, rajtuk kívül mást nem láttunk, de nekem ők is épp eléggé érdekesek voltak. Nagyon vicces volt, ahogy ugráltak fáról fára és néha lepuffantak a földre, nem véletlenül, hanem előre tervezetten. Óriásit szólt az esés, de nekik meg se kottyant. A szokásos kis szürkéken kívül itt nagy feketék is voltak, azzal ámítottak az indonézek, hogy ritkán látni őket (hiszi a piszi), de nekünk összejött, örültünk hát a fejünknek.

Itt a majom, hol a majom

A túra utolsó napján is korán keltünk, még mielőtt a Nap feljött volna. A sátorból kijőve ért egy kis meglepetés (és szívroham), ugyanis nem találtam az edzőcipőmet, amit este az ajtó elé tettem. 10 perc őrült keresés és sopánkodás után a hordárok vidáman jöttek elő, a cipőmmel a kezükben, közölték, hogy ők tették el, nehogy a majmok elvigyék.

Allenk nyomában indultunk el ismét felfelé, a cél a kráter széle volt, de ezúttal Senaru irányába (Plawangan Senaru Crater Rim, 2640 m). Nagyon fáradtnak éreztem magam, ki voltam fulladva, lassan haladtunk. Napfelkeltekor még csak félúton voltunk a krátergerinchez. Ekkor értek utol a hordárok is, akik a cuccainkat távozásunk után pakolták össze. Útközben sokat beszélgettünk a mászásról, itt is kellett egy kicsit, de egyáltalán nem volt vészes. Azonkívül szóba került még az alpesi túrázás és a biztosítással kapcsolatos szolgáltatások. Allenk számára a kijelölt túraösvények és a helikopterrel való mentés természetesen ismeretlen fogalmak voltak.

Felérve a kilátóponthoz pihentünk egy kicsit, kekszet ettünk és egy utolsó pillantást vetettünk a vulkánra.

Nagy Rinjani, Kis Rinjani és a tó

A túra Senaru faluban ért véget, ami innen még szintben 2000 m lefelé utat jelentett. Szerencsére ez nem igényelt olyan sok energiát, a nehézség annyi volt benne, hogy eleinte – amíg nem értük el az erdőt – meredek, száraz lejtőn csúszkálva kellett menni és a fenékre csücsülés veszélye többször fenyegetett. A titok nyitja egyébként a sebességben rejlik. Minél gyorsabb az ember, annál kevésbé nagy az esés valószínűsége. Persze koncentrálni is jobban kell a lépésekre.

A Nemzeti Park kijárata

Mielőtt végleg elbúcsúztunk volna a csapattól, megnéztük a Senaru-i vízeséseket (Sendang Gile, Tiu Kelep), ha már úgy is itt jártunk.

Szerencsére nem látszik, mennyire porosak vagyunk

Sok jókívánság és a borravaló kiosztása után aztán beültünk az autóba, amelyik először felvett minket a kompnál 3 nappal ezelőtt és indultunk Mataramba, ahol a szállásunk volt. Mire odaértünk már esteledett, így hát városnézésre nem volt sok idő. Elmentünk a központba és vettünk pár dolgot a következő vulkántúrához pl. kendőt, amiről most már tudtuk, hogy fontos szerepe lesz.

A hotel egyébként egész jó volt, leszámítva a szomszédban hangosan ordító német debellát, aki telefonban mesélte a túlvégnek, hogy Indonézia egy „großer Scheiss”. A meleg vizes zuhanyt annyira élveztem, hogy szinte ki se akartam jönni. Mivel azonban a másnapi repülő korán indult, időben le kellett feküdni.