A 2. napunkon Yogyában sokat utaztunk. A robogóval történő közlekedés sosem unalmas, ráadásul ezúttal olyan terepen jártunk, ahol hullámvasúti élményekkel gazdagodtam.

Az első programpont a Borobudur-templomegyüttes meglátogatása volt. Ez a buddhista építmény a Világörökség része, ennek megfelelően indonéz viszonyokhoz képest horrorisztikus összeget kérnek a belépőért (25 €/fő) és ehhez még vezető sem jár, azt külön kell megfizetni. Mi úgy döntöttünk, hogy nem akarunk plusz pénzt kiadni erre, így viszont a bejáratnál található prospektuson kívül nem tudtunk több infót begyűjteni. Ebben le van írva, hogy kb. hogyan épül fel a templom, de pont az érdekes részletek (pl. mit jelentenek a fej nélküli Buddha-szobrok és a falba vájt domborművek) hiányoznak belőle. Emiatt az egész nem volt izgalmasabb számunkra, mint egy átlagos, tizenkettőegytucat templomban tett séta, azzal a különbséggel, hogy ez nyitott volt és megcsodálhattuk a környéken lévő dombokat és erdőket.

A templom kertje egyébként szép, lehet benne mászkálni egy kicsit vagy akár elefántháton lovagolni, ha valakinek van kedve. Van még egy nem túl érdekes hajózási múzeum is, de oda se tért be senki rajtunk kívül, míg ott voltunk (talán nem véletlenül).

Íme néhány fotó:

Borobudur

Szerencsére nem kellett esernyő, de volt egy pár kéznél

Buddha is elveszíti néha a fejét

Óriási méhkasok vagy harangok vagy…

Kilátás fentről

Jó kis kutyus

A templomkertből nem lehet olyan egyszerűen kimenni, mint ahogy besétál az ember, hanem végig kell (!) menni a bazáron, beleértve annak összes sorát, mert mindenhol máshol lehetetlen elhagyni a helyet. Mi gyorsgyalogolva próbáltuk megtenni a nem elhanyagolható távot és így is sokáig tartott. Minden egyes lépéssel nőtt bennem a felháborodás. Nem elég, hogy e középszerű építmény megtekintéséért ekkora összeget képesek elkérni, de még egy turista-labirintust is építettek a kijárathoz. Mikor végre kiszabadultunk, leültünk inni egy nyugtató kókuszlevet és megállapítottuk, hogy ez a program volt az, amelyik a legkevésbé érte meg a rá kiadott pénzt és fáradságot.

A nap további részére nem volt konkrét tervünk (leszámítva az esti balett előadást), ezért a neten keresgéltünk környékbeli látnivalókat. Végül egy vízesésre és egy újabb templomra esett a választás. A vízesést nem volt egyszerű megtalálni, viszont az odafelé vezető úton szép kilátás tárult elénk.

Jávai vadon

Watuploso-vízesés: ennél a látnivalónál nem tolongtak a turisták, sőt mi több, a belépésért felelős bácsit akkor ébresztették fel, amikor megérkeztünk. Egy kis séta lefelé és ott is voltunk az alig csordogáló vízfolyásnál, amit túlzás lenne vízesésnek nevezni, mert csak cseppecskéket és a sziklába vájt, algásodó pocsolyákat találtunk.

Ez a hajó volt az egyetlen értelmes játék a környéken

Chicken church: ezt a templomot azért akartuk megnézni, mert vicces a neve és kíváncsiak voltunk, miért így hívják. Nos, nagy meglepetésre nem kell számítani: egy csirke alakú templomról van szó. Fogalmam sincs, honnan jött valakinek az ötlet, hogy ilyet építsen, de mivel kilátóként is funkcionál, érdemes útba ejteni. A pincében vannak ablaktalan keresztény imádkozóhelyek, az emeleten oldalt pedig egy terasz, ahol ennivaló is jár a belépőhöz. Mi csak a köretet kértük, ami édes sült krumpli volt, aztán le is léptünk.

A csirkék istenére esküszünk…

A csirke feje búbján

Hazafelé egy huszadrangú, részben beépítetlen úton mentünk. A meredek föl-le, föl-le jellegű terepen a robogó néha majdnem megadta magát, hol attól féltem, hogy visszafelé kezdünk gurulni, hol attól, hogy nem fogunk tudni megállni a lejtőn. És még itt, az Isten háta mögött is árultak benzint, szerencsére, mert szükségünk volt rá. Na a benzin-eladás is egy vicces dolog: egyrészt, mert általában nem az ismert kutas módszer a menő, hanem a polcokon árult üveges benzin (1 literes kiszerelésben adják és az bőven elég is a robogóhoz), másrészt, mert 2 fajta van: sárga és kék. A kék magasabb oktánszámú, inkább az autókba töltik, a rosszabb minőségű sárga pedig a motorosoké. Érdekes megoldás. Mindenesetre a forgalmasabb helyeken vannak kutak is, sőt olyan kutat is láttunk, melyet a TÜV (!) vizsgáztatott. Hihetetlen, hogy a németek keze milyen messzire nyúlik.

Üzemanyag indonéz módra

Egy gyors Pizza Hut-os vacsi után visszarobogtunk a szállásra és átöltöztünk a balett-előadáshoz. A Prambanan-templom közelében lévő szabadtéri színpad szolgál helyszínéül a Ramayana balettnek. Természetesen semmi köze az európai vagy amerikai baletthez, inkább egy nagyon egzotikus táncelőadásról van szó. A Ramayana jelentése: Rama utazása. Rama történetét meséli el, aki Visnu, a hindu isten 7. földi reinkarnációja. Ráma feleségét, Sitát elrabolja a Lanka démonkirálya, Rawana, ezért Rama a lány keresésére indul és végül Hanuman, a fehér majomgenerális segítségével kiszabadítja. Rama azonban nem hisz az ártatlanságában, így Sita – bizonyítva, hogy ő igenis érintetlen – felgyújtja magát. A tűz istene megakadályozza a lány halálát és a fiatalok boldogan élnek amíg meg nem halnak.

Maga a történet izgalmas is lenne, csak a zene és a tánc borzalmasan unalmas. Sokszor be is bólintottunk a fa hangszerek monoton, altató jellegű dallamára, ami a kényelmetlen, háttámla nélküli kőpadokon egy igazi művészet.  A darab leglátványosabb része az volt, amikor a fehér majom felgyújtotta Rawana palotáját (azaz két óriási szénakazlat) a színpad tetején. Erre azért felébredtünk! Plusz a színpad mögül kikandikáló, kivilágított Prambanan-templom is szép volt, de ezen kívül kidobott pénznek éreztük az egészet. Hiába, mi a hagyományos tüllszoknyás-balettcipős táncokhoz és a minőségi komolyzenéhez vagyunk szokva!

Prambanan

Részlet a csodálatos drámából

Na azért kivártuk a két órás előadás végét, megtapsoltuk a fiúkat-lányokat és visszarobogtunk a hotelbe.