A téli sportok legtöbb hagyományos ágát már kipróbáltuk, mikor még Magyarországon éltünk. Gyerekkoromban más volt az éghajlat, rengeteg hó esett és ha picit lefagyott, kimentünk a faluban bármelyik meredekebb utcára és tudtunk szánkózni. Sajnálom, hogy a mai gyerekek már nem tapasztalhatják meg ezt az érzést. Olyan emlékeket tudok felidézni, amik még ma is élénken élnek bennem: a több km-es sétákat a szürkületben, amikor magam húztam a szánkót a jegesre fagyott utcákon, hogy aztán a barátaimmal találkozzak, az izgalmas csúszásokat a sárga lámpák fénye alatt, a hóvár-építést és hógolyózást, majd a nap végén a meleg otthonban kiolvadó fagyott kezeinket, futástól kipirult arcunkat és a pihentető alvást, amit már nem is emlékszem, mikor tapasztaltam utoljára.

Nos a szánkózás a gimis, egyetemi évek alatt eléggé feledésbe merült és az időjárás sem igazán engedte meg, hogy ezt a téli időtöltést űzzük. Az utcákról a jégcsarnokokba mentünk, ahol ki tudtuk próbálni az alapszintű, körbe-körbe korizást. Ez a sportág nem igazán nyerte el a tetszésemet, pár alkalmat leszámítva nem is csináltam többé.

Egészen más a helyzet a síeléssel. Kelet-Európai korlátaink csak évi 1 alkalmat tettek lehetővé, hiszen rengeteget kell Magyarországról egy valamirevaló síterepig utazni, ami még kedvező áron is van: ez máris kizárja Szlovákiát (minőségügyi hiba) és Ausztriát (drága síbérlet, drága szállás). Barátok révén viszont lehetőségünk volt Franciaországban síelni, ahol az ideális (széles és hosszú) sípályák mellett olcsó szállásokat is kaptunk. Szerencsére amióta Németországban élünk, nem kell messzire menni: itt délen van pár kisebb síterep és ha nagyobbakra vágyunk, akkor Svájc a tökéletes választás.

Nagyon szeretek síelni és amikor csak tudok, lécen állok: legyen az lesiklás vagy sífutás. Ezenkívül ott van még a hótalp, a könnyebb téli túrák elengedhetetlen kísérője. A hótalpazást is Németországban próbáltuk ki először.

Mindeddig elégedett is voltam ezekkel a sportokkal, nem vágytam többre. Mászós-túrázós körökben azonban sokszor felmerült már a sítúrázás ötlete is, amire az én reakcióm mindig az volt: „Túrasí? Na még csak az kéne, hogy a kényelmes lift helyett én menjek fel a hegyre léccel és bakanccsal a lábamon…!” Úgy gondoltam, hogy nagyon fárasztó lehet és nem éri meg, mert a nap végén csak egyszer tudsz lecsúszni és az nem mókás.

Teltek az évek, sok időt töltöttünk a kezelt pályákon és mindig nagyon jól éreztük magunkat. Egyetlen negatívumként az óriási és egyre növekvő tömeget tudnám felhozni. Viszont ez elég volt ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a túrasíhez, amely két kedvenc tevékenységemet ötvözi: a túrázást és a síelést. Ráadásul mindez a végtelen hegyek ölelésében, zajtól és dohányfüsttől távol űzhető és a felvonó árát is megspórolhatjuk. A felszerelés cserébe horror árakon fut: ha mindent újonnan akarnék megvenni, kb. 1000 €-t kellene rászánni a dologra. Mivel 1 héttel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy fog-e ez a sport egyáltalán tetszeni, inkább béreltem egy sít és egy bakancsot.

Minden évben megvesszük a DAV „Hütten unserer Alpen” c. naptárát, amiben remek túraleírások vannak az egyes hónapokhoz. Ebből választottuk első sítúránk (2018. március 17-18.) helyszínét, a Kelet-Svájcban fekvő Val Tuoi-t. Az éjszakát a 2250 m-en fekvő hüttében (Chamonna Tuoi) töltöttük.

Szombat reggel indultunk, a cél a Guarda nevű település volt, ahol a túrázók számára parkolóhelyeket alakítottak ki. Az odaút kalandos volt, ugyanis ki szerettük volna kerülni a Vereinatunnelt, de a hágó le volt zárva, így végül mégis az autószállító vonattal kellett utaznunk. Azért a 40 CHF eléggé fájt – ennyibe került a kis 20 km-es vasutazás, ami egy 100 km-es kitérőt spórol meg az autósoknak.

Így néz ki az Autoverlad Vereina (oldalt a jövő évi Mikulás felügyel)

Guardában letettük az autót az egyébként majdhogynem kihalt parkolóban, befizettük a 10 CHF-t a 2 napi itt tartózkodásért, majd körülnéztünk. Magyarként még mindig ledöbbent, ha ilyesmit látok: egy fűtött, tiszta, jól felszerelt mellékhelyiség (!) áll a turisták rendelkezésére a kassza mellett. Hát igen – gondoltam – ennek így kell lennie. Miért nincs mindenhol így? De még mielőtt erre a kardinális kérdésre választ találtam volna, eljött az idő, hogy felvegyük a bakancsot és a lécet és útra keljünk. Igen ám, csak a környéken nem sok havat láttunk az úton. A tavasz első jelei már Graubündenbe is betörtek, ezért az első szakaszt sível a vállon, a falun keresztül tettük meg.

Macskakő, kipp-kopp

A faluban nem sokan lézengtek, mondjuk nagyjából ebédidő környékén voltunk ott, talán ez lehetett az oka. Láttunk viszont kecskékkel telezsúfolt teraszt és múzeumot (!).

A túraösvény elején szerencsére már volt elég hó ahhoz, hogy felcsatoljunk és kis lábacskáinkkal a lécet csúsztatgatva elinduljunk az enyhe emelkedőn.

Itt még olyan meleg volt, hogy a sapka-sál-kesztyű a táskába került

Kb. 600 m magasságot kellett leküzdenünk a házig. Az ösvény egy ideig le volt ratrakolva, könnyű dolgunk volt, később pedig a sílécek nyomát és a színes útjelző oszlopokat követtük. Az időjárás nem volt annyira ideális, a Nap alig-alig kandikált ki a felhők mögül és a délutánra beígért havazás is megérkezett.

A völgy

Ennek ellenére jól esett a mozgás és a végére jól elfáradtunk. Első alkalomra pont megfelelő volt ez a túra. 1-2 kicsit meredek részt leszámítva nem terhelt le minket túlzottan. Mindenesetre 3,5 órával később jó volt megérkezni a meleg házba.

Hát így néz ki egy tipikus alpesi hütte

A hütte tulajdonosa személyesen fogadott minket és miután letettük cuccaikat a sítárolóban, beültünk egy sörre az étkezőbe. A vacsoráig hátralevő időben könyveket nézegettünk és melegedtünk. Nem volt sok vendég, így minden csoport külön hálóba került (ez sem történik meg gyakran). A hálótermek különféle hegycsúcsokról voltak elnevezve.

Azok kedvéért, akik még nem láttak ilyet, íme egy inside video a hüttéről:

A 4 fogásos vacsit a hüttét működtető házaspár főzte: a levest saláta követte, a főfogás lasagna volt és zárásként saját készítésű csokis pudingot kaptunk. Minden nagyon finom volt. A vizet ugyan külön kellett megvenni, de ezen ilyen helyen nem kell csodálkozni.

Gyors fogmosás után mentünk aludni, hogy másnap kipihenten induljunk tovább. A terv az volt, hogy kicsit még feljebb küzdjük magunkat a sível a hegyen, aztán vissza lecsúszunk a parkolóig. A hüttések tanácsára a Furcletta nevű csúcs felé indultunk el. Amikor sítúrára megy az ember, mindig nagyon oda kell figyelni a lavina-előrejelzésekre, mert nagyon könnyen otthagyhatjuk a fogunkat, ha a mérsékeltnél magasabb fokú veszély esetén megkockáztatjuk a csúcstámadást. Persze vannak bizonyos intézkedések, amiket ajánlatos megtenni pl. megfelelő felszerelést vinni (lavina-jeladó, hólapát), többedmagunkkal elindulni, kerülni a veszélyesnek kinéző leszakadásokat, de kockázat mindig van. Már a „mérsékelt” jelzés definíciójában is benne van, hogy akár 1 egyedüli síelő is kiválthat lavinát.

Mindenesetre nálunk most nem volt semmi extra felszerelés, mert nem akartunk messzire merészkedni. Másnap reggel 6-kor sajtos kenyérrel, lekváros kaláccsal és müzlivel indítottuk a napot. Odakint friss porhó fogadott minket és további hóesés. A ház mögötti nyomot egy ideig tudtuk követni, aztán már csak véletlenszerűen kígyóztunk felfelé.

Úton a fehérségben

Kb. 250 m-t mentünk szintben, aztán úgy döntöttünk, hogy elég volt. Ekkor kezdett kicsit jobbra fordulni az időjárás, aminek nagyon örültünk, mert nehéz volt így tájékozódni és a lesiklásnál is voltak problémáink a zavaros térérzékelés miatt.

Győzelmi fotó az egyik buckánál

Féltem az első freeride lesiklástól, mert sok jó síelő mondta már, hogy nem olyan egyszerű. A lankás lejtő és a lassú tempó sokat segített. Tényleg olyan érzés volt, mintha most állnák először lécen: pizza-sült krumpli, pizza-sült krumpli, aztán egyszercsak sikerült felgyorsulnom és egy szép fejjel előre esés lett a vége, amit hóban elmerült síléc-keresés követett. Mindenesetre ezután sikeresen lejutottunk a házig, aztán az ösvényt követve vissza a völgybe. A visszaúton még küzdöttünk kicsit 1-2 emelkedővel, ami felle nélkül elég nagy kihívást jelentett és még a kötés átállítása is több időbe telt, mint gondoltuk. Hát ez van, ha kezdő az ember, de legközelebb már lesz némi rutin. És lesz legközelebb, ezt már biztosan meg tudom mondani!

Utolsó pillantás a Val Tuoi-ra